Ma ezt írta nekem egy barátom:

*a másik amit még mondani akartam neked az az, h. te állsz egy szinten és másoktól is azt várod el, h. minimum ezt a szintet üssék meg, amit te kocogtatsz
*de ez egy hülye elvárás
*és értelmetlen is
*és minél magasabb szintre jutsz, annál nehezebb lesz elviselni az embereket
*és a végén eljutunk oda, h. minden emberi kapcsolatot meg kell szüntetni
*ugyanis mindenki idióta
*csak tudod mit felejtenek el az emberek ilyenkor?
*azt, h. ők is idióták


Igaza van.

Üdvözlet az Ellenkultúra olvasóinak!

Főnix vagyok. Sokaknak ismerős lehetek a Bombagyárról, vagy a saját blogomról. Bemutatkozásnak ennyi elég is lesz, elmesélem mi történt velem pár napja, mert eddig még nem volt időm rá.

Munkaügyi megbeszélésről tartottam hazafelé a 23-as busszal, vagyis igazából edzésre akartam menni, de ekkor már úgy fájt a fejem, hogy nem igazán vonzott a súlyzózás gondolata. Még zenehallgatásra vagy olvasásra is képtelen voltam, ezért aztán csak unottan bámultam magam elé, és próbáltam arra gondolni, hogy ne gondoljak semmire. Hátha akkor kevésbé fáj.

Habár ekkor már igen keveset érzékeltem a külvilágból, feltűnt, hogy a velem szemben ülő utasok nagyon néznek valamit. Oldalra fordultam, és egy középkorú cigány ült a másik széken, unott arckifejezéssel. No igen ám, de mit csinált ez a szép ember? A tőle alig egy méterre álló 16 év körüli lányok seggét fogdosta. Persze sunyin ám, mintha ő csak éppen ott akarna kapaszkodni. Mert az ülve is kell, méghozzá úgy hogy hátranyúlsz úgy félméternyit. Ahogy lassan csúsztatta kezét az ülés mellett a lányok felé, és az ujjai férgekként ficánkoltak, egyszerre volt undorító és szánalmas. Visszafordultam az utasok felé. Közömbös tekintetek. Mindenki a cigányt nézte. A velem szemben ülő, kisebb ogre méretű ember is, és a busz közepén álló nagydarab srác is. Visszanéztem, a - jelen esetben büdösnek nem mondható, de ugyanakkor módfelett perverz - cigány már a lányok fenekét fogdosta.

Odaléptem hozzá, megfogtam a kis kezét, szépen visszadtam az ölébe, és tengerészgyalogos hangon - már amennyire ez tőlem telik - közöltem vele, hogy ezt most azonnal befejezi, vagy lebaszom a buszról. Valószínűleg elfogadta az érvelésem, mert ezután nagy volt a kuss, és úgy ült ott mint egy megszeppent óvodás akire rászólt a tanítóbácsi. Talán még el is szégyellte magát. A lányok nem szóltak semmit, csak néztek, a többi utas pedig bizonyára annyit érzékelt ebből, hogy valaki üvöltözik egy cigánnyal. Biztos azért mert náci.

Kis idő múlva a cigány leszállt a buszról, de nem ment el, hanem megállt a megállóban. Szépen megvárta míg bezáródnak az ajtók, elindul a busz, és hirtelen a nyugodt, bárgyú arckifejezést a "megöllek" pofa váltotta fel, felemelt középső ujjal.

Akkor csak röhögtem, mert hát mit lehetne csinálni azzal aki ennyire kemény, de később persze eszembe jutott mit kellett volna tennem. Igen, a jó ötleteim mindig lassan születnek meg. Ha azonnal felugrottam volna és megnyomom a vészjelzőt, bizonyára kinyílnak az ajtók (így van nem?) és összerugdoshattam volna ennek a nyomoroncnak a fejét. Bár biztosra veszem, hogy ekkor már lett volna olyan aki ha nem is avatkozik közbe, legalább megszólal, hogy ne ugráljak már a fején, még megsérül.

Bezzeg amikor fiatal lányokat zaklatnak a buszon, akkor kuss van. De nem értem miért. Az ilyen figurák nem arról híresek hogy profi bokszolók lennének, illetve sajnálni se fogja őket senki, ha belelépnek az arcukba. Mégis, alig van olyan nőismerősöm, aki ne tudna hasonló - vagy ennél sokkal durvább - történettel szolgálni. És a zaklatásos sztorik SOHA nem azzal végződnek hogy: "és akkor felugrott a székről az az öltönyös figura, és keresztülrúgta a zaklató fejét a metró ablakán".

Ne legyünk már ennyire birkák! Nem fog ránkszólni se a rendőr, se a közerkölcs ha az ilyeneket ledobjuk a buszról. És egyébként is. A mindannyiunkban jelenlévő egészséges agressziót úgyis le kell vezetni, akkor pedig már kapja az aki megérdemli.

Ui: Egyébként szégyellem magam amiért nem vertem meg. Ígérem, többet nem fordul elő.

Mivel grafomán hajlamaim kezdenek elapadni, inkább rábízom a mesélést. Pontosabban átemelem írását az ellenkultura.info-ról.

Szóval következik Tomcat írása.
 

[Nos, ennyit csináltunk mi hajnalban a Sashegyen. Valamelyik nap pedig ha lesz kedvem elmesélem nektek, hogyan fogtam majdnem egy pedofilt. - Főnix]

Mikor még gyakran írogattam, úgy emlékszem napi 100 körül volt a blog egyedi látogatóinak száma. Most, hogy már nem írok. De legalábbis nem úgy, és nem arról, ahogy egykor. Havonta 1-2 bejegyzés olvasható itt, és igazából az sem érdekes...

Még mindig napi 60-80 egyedi olvasója van a blognak. Ők miért vannak itt? Új arcok akik a régi bejegyzéseket olvassák, véletlen keveredtek ide, vagy a régi olvasók akik még reménykednek benne, hogy lesz itt még mit olvasni?

Hozzátenném, a napi 60-80 egyedi látogató, nem azt jelenti, hogy ennyien olvassák a blogot. Mivel igen ritkán írok csak, a legtöbb olvasó valószínűleg csupán hetente, vagy még ritkábban néz rá a blogomra. Talán ki kellene használnom, hogy ezen a blogon keresztül még mindig több száz emberhez szólhatok hozzá. Talán.
 

Tavaly ezt írtam szilveszterkor, és azt hiszem idén nem írok semmit, csak felemlegetem ezt.

Volt ugye nekünk egy Jótékonysági képvásárunk, aminek az ötletét ezen a blogon vetettem fel. Itt.

Aztán ez így valósult meg, a Bombagyáron.

És később itt írtam róla, hogyan zárult a dolog. (Röviden, a remélt minimum 70 ezer forintos bevétel helyett mindössze 10 ezer forintot sikerült gyűjtenünk.)

Most pedig végre, elérkeztünk a dolog lényegéhez. Ha a remélt 70 ezer forint összejött volna, arra gondoltam, hogy egy gyermekkórházat, vagy egy árvaházat fogunk támogatni valamiképp vele. Nos, mivel ennek pusztán töredéke jött össze, így változtattam szándékomon, de ezidáig nem tudtam mire is költsük ezt a pénzt. Azonban egy ismerősöm rendszeresen szokott jótékonysági akciókat szervezni, és a mostani lényege az, hogy ukrajnai magyar óvodásoknak visznek ajándékokat. Ebbe szálltam be hát én is, azzal a kis összeggel amiért szeretnék most köszönetet mondani egyrészt azoknak akik készítették ezeket a nagyszerű képeket, azoknak akik segítettek ezt megcsinálni, az úrnak aki ingyen lenagyítatta nekünk a képeket, a keretezőnek aki olcsón adott nekünk keretet, és a kamionsofőrnek, aki elhozta a kereteket. Továbbá Tomcatnek és az egész Bombagyárnak, hogy felületet adtak ehhez. Köszönöm mindannyiótoknak, a gyerekek nevében is!

Ezt fogják kapni tőlünk:

A Tesco-ban vásároltam be, a kedvező árak miatt. Néztem még más helyeket is, de a Sárkány centerben egyrészt alig volt játék, másrészt nem is volt olcsó. Használtruha boltokban próbálkoztam még, de az ottani játékok nagyon rossz állapotban voltak. Azért féllábú baba az.. tehát azt inkább nem.

Nos, ez jött ki így tízezer forintból. Szerintem költséghatékony voltam. Próbáltam szem előtt tartani, hogy most itt a mennyiség a lényeg, tehát az, hogy minél több gyerek tudjon játszani valamivel, nem pedig az, hogy az Ödönke kurvavidáman tologassa a villogó-nénózó tűzoltókocsiját, míg a többi szerencsétlen kis töki döglött legyeket tologat az ablakpárkányon. Szóval ez lett.

Ja amúgy a Mein Kampf az csak poén. Azt majd az iskolások kapják.
 

Vagy ti elfelejtettétek mit ünneplünk karácsonykor?

Kihallgatáson:

Kihallgató: Én úgy hallottam, hogy volt ott zsidózás is. Volt?
Főnix: Nem, én nem hallottam ilyesmit.
Kihallgató: Rendben. És megütötte azt az embert?
Főnix: Nem, ilyet sem láttam.
Kihallgató: Rendben. Nézze, itt a jegyzőkönyv. Eszerint lezsidózta és megütötte...
Főnix: Hm. Akkor ez most nekem egy fail ugye?

De nem csak én voltam ilyen ügyes/okos rendőrségi ügyeimet tekintve a napokban. Conan szokásához híven felhívott, mintha csak az édesapjának számolna be arról, hogy telt a napja.

Conan: Hallod Főnix, azt hiszem megint csináltam egy butaságot.
Főnix: Na mit már megint?
Conan: Voltam a rendőrségen, és találkoztam azzal a rendőrrel aki bevitt.
Főnix: És?
Conan: És kezet nyújtottam neki, ő meg nem fogadta el. Én meg mondtam neki, hogy a kurva anyádat.

Viszont egyikünket sem verték telefonkönyvvel, pedig állítólag azt szokás. No sebaj, majd legközelebb.
 

Avagy mi a helyzet a jótékony képvásárral.

Tavaly, karácsony előtt nem sokkal jutott eszembe, hogy ha már van egy olyan, hogy Bombagyár, és ott én szerkesztő vagyok, ki lehetne ezt valahogy használni, és kellene csinálni valami igazán fasza dolgot.

Nos, az eredeti ötlet egy nemzeti fotókiállítás volt, amin lehetett volna belépőt szedni, majd a képeket elárverezni, és így igen nagy eljótékonykodható összeghez juthattunk volna.

Sajnos azonban az ún. "jobboldal" vagy mondjuk úgy, nemzeti oldal, egyik fő ismérve, hogy igencsak antikreatív. Szomorú, de igaz. Így a nemzeti képkiállítás ötletét elvetettem.

Jó. Legyen akkor nemzeti képvásár. Az egyszerűbb. Beküldenek sok jó képet, amit mi előhívatunk, bekeretezzük szépen, aztán itt a Bombagyáron eladjuk őket, a befolyó összegből pedig támogatunk, mondjuk egy gyermekkórházat.

Tomcat: Nem lesz ebből semmi figyeld meg.
Főnix: Á, hülyeség. Jó lesz ez hidd el!

Mielőtt kitérnék arra, hogy jó lett-e, egy rövid, zárójeles részben hadd mondjam el mennyi munkámba került ez nekem.

Nos, aki azt hiszi, hogy könnyű dolog 25 egyforma képkerethez hozzájutni, annak jelezném hogy téved. Első próbálkozásnak az IKEA-ba mentem el. Egyszerű, normális keretek, korrekt áron. Még szép hogy minden méret volt, csak A4-es nem. De jöjjek vissza ekkor és ekkor, és akkor majd lesz. Hát persze, hogy nem volt. Akkor nézzünk végig legalább 10 boltot, ahol árulnak fotókeretet. Ja, hogy darabja 1000-2000 forint? Köszönjük, akkor ezt inkább hagyjuk. Végül vidékről kaptunk egy ajánlatot. Megegyeztünk, lévén hogy jótékony cél, még kedvezményt is kaptunk. A postásnak Tomcat boltját adták meg címnek, aki "Hö, itt nem is LAKIK senki" felkiáltással vissza is vitte a csomagokat, amit később egy kedves kamionsofőr hozott el nekem. Ezzel persze megint sokat késett a dolog.

A kiadásokat ugye fontos volt alacsonyan tartanunk, hiszen így szerezhettünk minél több pénzt jótékonykodásra. Ezérthát lementem Tatabányára, mert egy ottani úr felajánlotta, hogy a fotólaborjában ingyen lenagyíttatja az összes képet. Ezúton köszönjük is ezt neki.

Így leírva persze mindez rendkívül egyszerűnek tűnik, de az "épp nincsen"-ek, és a "hoppá zárva vagyunk"-ok, illetve a "miből fizetem én ezt ki"-k jelentősen lelassították ezt a folyamatot. Annyira, hogy ha jól emlékszem már csak karácsony után tudtuk megrendezni ezt a jótékonysági képvásárt.

Na és akkor derült ki, hogy már megint hirtelen felindulásból és valamiféle megmagyarázhatatlan jótékonykodási kényszerből olyat csináltam, amihez nem értek.

Úgy álltam hozzá ugyanis, hogy ha például Tomcat néhol többszázezres büntetéseit pár nap alatt összedobálják a gyárlakók, akkor egy ilyen jótékony képvásár, ahol a pénzükért cserébe kapnak is valamit, tuti siker lesz.

Hát nem. Mert ha az ember már kap valamit a pénzéért, ami több egy köszönömnél, akkor annak a valaminek az értékét kezdi vizslatni.

Summa summarum, az általam minimumnak becsült 70ezer forintos tiszta profit helyett, hát, mindössze 10 ezer forint jött össze. Ráadásul az is elég későn, úgyhogy volt egy kis időm amikor bámulhattam magam elé üveges tekintettel, azon morfondírozva, hogy ha minusz 20ezer forinttal zárul ez a jótékonysági képvásár, egyrészt miből fizetem ki, másrészt szükséges-e szeppukut elkövetnem, hogy ne hozzak szégyent a nevemre.

Volt egy olyan időszak, mikor a jótékonysági képvásár 200 forint bevételnél állt. Blogin viccelődött ekkor azzal, hogy vegyünk egy zacskó kiflit egy árvaháznak, és majd a Bombagyár TV leadja ahogy nagy büszkén átadom az "ajándékot" a Bombagyár 5ezer fős közösségének nevében.

Szerencsére azonban ez nem maradt így, szóval a jótékonysági képvásár 10ezer forintot hozott, melyet most felajánlhatunk majd valamiféle jótékony célra. Én azt ígértem a pénzt magyar gyerekek kapják majd, és ez így is fog történni.

Szóval a jótékonysági képvásár végülis pozitívan zárult, de ahhoz képest, hogy mennyi időt és energiát fektettem bele, hogy mennyit rohangásztam ezügyben, és hogy mekkora bevételre számítottam, hatalmas bukás.

A hibás természetesen én vagyok. Sebaj. Egyszer talán majd a hozzáértésem túlnövi a lelkesedésem, és akkor majd képes leszek jó dolgokat is csinálni.

(Ha valaki meg van győzödve róla, hogy valójában 70ezer forintot, vagy netán nyolcmilliót hozott a jótékonysági képvásár, csak - ahogy azt itt szokás - én elloptam az összeget, akkor annak szívesen elküldöm azt a fájl-t amiben le vannak vezetve a kiadások-bevételek, mellékelve a blokkokkal, számlákkal. De csak ha tényleg fontos, mert fogalmam sincs hol vannak.)

Leesett a hó, én pedig ma orvosnál voltam. Ahogy az lenni szokott, a rendelő zsúfolásig volt emberekkel. Ha egy külföldi belépne egy magyar orvosi rendelőbe, az arcokat elnézve azt hihetné itt mindenki halálos beteg. Kifejezéstelen, fáradt tekintetek. Halk, szinte suttogott jónapotok, egymással is csak suttogva beszélnek. És úgy is csak ritkán.

Végignézek az embereken.. ez lesz vagy két óra. Azzal kikapcsoltam a zenét, s felcsaptam Maupassant negyedik novelláskötetét.

Emlékszem, még egészen kisgyermek koromban ismertem meg Maupassant-ot. Már egészen kicsi korom óta rengeteget olvastam. Állítólag olvasni már iskola előtt tudtam, sőt, szinte egyedül tanultam meg. Nem tudom ez hogy lehetséges, de állítólag így volt.

A nagyszülőknél nincsenek barátok, a tv-n csak néhány csatorna van, meg aztán kisgyereknek nem is szabad későig néznie. Ígyhát nagyszüleimnél mindig tucatnyi könyvet olvastam el. Volt is könyvük rengeteg. Persze mondanom sem kell, semmi kissárcnak való. Mesekönyvek, de azok kicsiknek valók. 8-10 évesen érzi szerintem úgy egy fiúgyermek, hogy mesekönyvet olvasni "ciki". Nem is érdekli az akkor. Pár évvel később már szívesen elolvassa, de ebben az időszakban nem. Legalábbis akkoriban engem nem érdekeltek a gyerekmesék. A többi könyv pedig, nehéz lenne meghatározni, olyanok amik csak öregeket érdekelnek. Unalmas emberek életrajzai. Csupa fekete vagy vörös kötésű könyv, aminek se borítója, se ismertetője a hátoldalon. És a címek is olyan semmitmondóak. Az ember néha azt hiszi ezek a könyvek csupán dekorációk, és ha beléjük lapoz, üres oldalakat fog találni.

De hát nem volt mit tenni, olvasni kellett. Miután a műhelyben már mindent szétszedtem majd - kisebb-nagyobb sikerrel - összeszereltem, minden bogarat megnéztem, minden érdekes helyre bemásztam, felmásztam, maradt az olvasás. Talán így kerülhetett kezembe ez a megsárgult lapjait kifejezéstelen fekete borítóval takaró Maupassant kötet. Gyorsan átfutottam a tartalomjegyzéket, hátha találok valami ijesztőt. Még szép hogy ijesztőt! Félelmeteset. Brutálisat. Ezek érdekelnek egy kissrácot, nem a szerelmi történetek! Nos, találtam is. Azt hiszem az egyik legfélelmetesebb novellájának címe "A kéz" volt. De már nem emlékszem. Ez a történet meghozta a kedvem Maupassant-hoz. Persze többi története már nem volt ilyen ijesztő, nem horroríró volt ő. Négy novelláskötete jelent meg - legalábbis nekünk ennyi volt meg - mindegyik kötet 7-800 oldalas. Temérdek olvasnivaló. Milyen rég volt már.

Aztán most, valamelyik nap fotózáshoz egy sötét tárgyra volt szükségem. Így találtam meg újra. Milyen különös érzés volt tíz évvel később olvasni ugyanazokat a történeteket. Már nem csak az ijesztő történetek fogtak meg. És milyen érdekes volt sokáig úgy olvasni Maupassant írásait, hogy fogalmam sem volt kicsoda ő. Azt sem tudtam, hogy néz ki. Úgy képzeltem el mint Csokonait. De nem egészen úgy néz ki.

Utánanéztem az életrajzának is. Elmegyógyintézetben halt meg. S vajon ez miért nem lep meg engem?

Mennyire elkanyarodtam megint a témától.

Tehát ott tartottunk, hogy a rendelőben ülök, és zenehallgatás helyett Maupassant történeteiben próbálok elmerülni. A rendelőben dermesztő csend uralkodik, amit csak néha tör meg egy-egy köhögés, vagy halk suttogott szó. Az ajtó mögül nyöszörgés hallatszik. Nem igazán törődik vele senki. Én sem. Majd lassan a nyöszörgés sírásba fordul át. Már az orvos hangját is halljuk. Nyugató szavakkal próbálkozik, de a sírás csak egyre erősödik. Középkorú nő hangja. Sír. Nem hiszi el. Hogy mit? Nem tudjuk. Veszekszik az orvossal. De nem dühösen, hanem kétségbeesetten. Nem bírok tovább olvasni, leeresztem a könyvet. A többiek is hallják. A sírás egyre elkeseredettebb. Percek múlva végül kijön a nő, megtörli szemeit, és elmegy. Az orvos megcsóválja a fejét. Ő már nem tud sírni.

Engem szólítanak. Bár csak egy igazolást szerettem volna, a doktornő ragaszkodik hozzá, hogy megmérjük a vérnyomásom. Kicsit aggódni kezdek, mert nem értem miért ragaszkodik ehhez. Mér. Figyeli a műszert, majd a szeme elkerekedik, és annyit mond "hú". Az én szemem is elkerekedik.

- Mi az? - kérdem inkább kíváncsi mint aggódó hangon, pedig valójában aggódok.
- Nagyon alacsony a vérnyomása.
- És.. az... az most jó vagy rossz?
Az orvos elmosolyodik.
- Az kérem nagyon is jó. Az alacsony vérnyomás a fiatalság és a szépség jele. Itt az igazolása, viszontlátásra.

Elköszönök én is, és kisétálok a rendelőből. Megállok egy pillanatra, jeges szél csap az arcomba, és ekkor.. ekkor eszembejut a nő sírása. Milyen keservesen sírt.

Én pedig egészséges vagyok. Milyen szerencsés vagyok! Igazán boldognak éreztem magam akkor.

Ami a miénk, sosem tudjuk megbecsülni. Ilyen az egészség is. Apróságok miatt idegeskedünk, de ha megbetegszünk, egyből azt kívánjuk legyünk egészségesek. Mindegy mi történik körülöttünk, nem érdekes a pénz, a munka, az iskola, csak hadd legyünk egészségesek. Csak a fájdalom ne lenne, csak a betegség ne kínozna bennünket. Miután hallottam azt a nőt sírni, meg tudtam becsülni az egészségem. Hirtelen minden más olyan lényegtelennek tűnt. Azért jó rossz dolgokat látni, mert olyankor tudjuk, nekünk nem ilyen rossz. Nem szabad hát magunkba roskadnunk. Lehetne rosszabb is, sokkal rosszabb.

Próbáljuk megbecsülni amink van. Még ha kevés is. Az sem lesz örökké a miénk. Azt is elvehetik bármikor, és higgyétek el, nagyon hiányozni fog. Az a kevés.

Csak egy gyors kérdés. Hol lehet szerintetek a legolcsóbban gyerekjátékokat vásárolni? Óvodásoknak lesz, és sok kellene. Lehetőleg minél több normális játék kevés pénzért. Ha valakinek van ötlete-tippe ne tartsa magában. Most így Sárkány Centerre gondoltunk, de hátha van mégjobb alternatíva.

Mert esetleg van aki nem ismeri. Hát igen, volt idő amikor ilyenek voltak a punkok. Ma már ők is csak úgy lázadnak ahogy szabad.

Napi kultúra rovatunkat hallották. Köszönjük, hogy velünk tartottak.

Ma lesz a Bombagyár búcsúbulija. Úgy döntöttem én is elmegyek, szóval ha valaki akar velem találkozni, akkor most erre így van lehetőség.

Infó az itt.

Pénteken kitalálta Conan, hogy csináljunk valamit, mert unalmas a lét. Bár éjszaka, egy kétórás edzés után nem volt sok kedvem sehova se menni, gondoltam a beszélgetésre azért még alkalmas vagyok, ezért edzés után magamhoz vettem némi tápanyagot, és lementem. No meg azért is, mert a barátaimnak mindig ráérek. Majdnem mindig.

Emlékszem, általános iskolás koromban csináltuk mindig azt, hogy suli után haza, akkor eszés, meg musicboxon (emlékeztek arra az adóra?) videoklip bámulás, aztán aki előbb megunta, felcsöngetett a többiekhez, és mentünk lakótelepet járni. Meg aztán ahogy az lenni szokott, sosem sikerült időben hazaérni, és mindig sokkal, de sokkal messzebb mentünk mint kellett volna. Voltak éjszakai erdőben eltévedések, csakcigányoklakta kísértetfalukban bolyongások, vadkutyák, vadcsövesek, vadnarkósok elől menekülés, meg minden, ami úgy kell egy kissrác életébe szerintem. Milyen jó volt akkor. Ezt csináltuk, és teljesen jól elvoltunk. Én a mai napig élvezem ezt, az ilyen éjszakai adventure trip-eket. Sokkal jobban érzem magam így, mint egy füstös kocsma mélyén ücsörögve, söröskorsót markolva.

Szóval miközben arról beszélgettünk ki kúrja el hatékonyabban a saját életét, Conannel tudtunkon kívül belevágtunk egy ilyen adveture trip-be. Ami egy nagyonnagy pluszt adott az egészhez, az városra ereszkedő sűrű köd. Szeretem a ködöt.

A ködbe burkolózó betontömbök amiket valamikor a szocializmus idején ledobáltak azzal a céllal, hogy emberek lakjanak benne, a csupasz fák fekete ágai között átszökő fénysugarak, a ködbe vesző autóutak, az erdő fekete némasága, és a sosem változó pusztaság... Mennyivel szebbek mindezek ködben.

Conant egyébként hívhatnám Paradicsomnak is, ahogy a konditeremben az edzőtársai. Nos, igen, ha valaki a legerősebb szteroidokból is ötszörös adagot szed, akkor lesz a brutálisan megugrott vérnyomástól olyan a feje mint a paradicsom.

Conan jellemző tulajdonsága egyébként, hogy a szteroidokkal kapcsolatos összes ellenérvet egy laza mozdulattal félresöpri.

Conan: Ma is kurvára fájt a szívem. Meg edzés közben vérezni kezdett az orrom.
Főnix: várjál, itt a tájékoztató. Mellékhatások blablablabla... szívmegnagyobbodás, infarktus. Khm.
Conan: Ugyanmár! Hülyeség. Ellenpropaganda.

Emellett Conan tisztában van vele, hogy így nem fog sokáig élni, de neki többet számít az, hogy már 15 évesen nagyobb és erősebb volt mint bármelyik Marvel képregényhős.

Míg erről, és sok minden másról beszélgettünk, lakótelepeken, erődökön, mezőkön vágtunk át, és végül mi sem tudtuk már hol vagyunk. Najó, én azért sejtettem. A férfi egyik legfeltűnőbb képessége mely az evolúció szempontjából kifejlődött, hogy ledobják bekötött szemmel a sivatagban, és megmutatja merre van a legközelebbi benzinkút. Vagy akármi. Én is erre a képességemre hagyatkozom ilyenkor, főleg ha a köd miatt a látótávolság mindössze 10 méter. Vagy talán annyi sem.

Ahogy egy hatalmas felüljáró alatt sétáltunk, és az autók vadul kerülgettek minket, Conan jelezte hogy ő bizony elfáradt, ezenkívül éhes is, és kezdik idegesíteni ezek a dolgok. Ideje lenne hazamenni. Mondjuk mostazonnal. Mondtam neki, hogy legalább másfél órája jövünk már, legalább ennyi idő lesz visszamenni is. De nyugi, van b terv (meg Y is). Ha ez az a felüljáró amelyikre gondolok, akkor innen nincs messze a Tesco, ami pedig éjjelnappali, így meg tudunk kicsit melegedni, és enni is tudunk majd. Rendben, akkor menjünk arra. Ősi ösztöneim felvillanó vörös nyilakkal jelezték a Tesco irányát, viszont a Tabot hiába ütöttem, map nem volt. (IDDT, mégegyszer IDDT és akkor jelzi az impeket/kutyákat is)

Főnix: Vágjunk át itt, aztán felmászunk a felüljáróra, át az erdőn, és elvileg ott a Tesco.
Conan: Hülye vagy? Menjünk itt az úton.
Főnix: Te tudod hova vezet az az út? Mert én nem. És az is lehet hogy csak kilométerek múlva fordul el. Vágjuk le itt az utat.

Conan egy halk mordulással adta tudtomra, hogy elfogadja a javaslatom, noha nem tartja jó ötletnek. Vizes, kissé sáros réten vezetett át utunk. Útközben összehajló fák alatt csöveslakot is találtunk.

Főnix: Pszt! Csöveslak.
Conan: És? Szétütöm őket.
Főnix: De ezek kannibálcsövesek. Nem láttad a Halálos kitérőt?

És a kannibálcsövesek az még a kisebbik gond. A kutyáik, azok tényleg gondot tudnak okozni. Pár percnyi séta után elkérkeztünk a felüljáró oldalához.

Vizesárok. Kerítés. Szögesdrót. Conan arckifejezése.

Ezek tudatták velem, hogy mégsem volt jó ötlet erre jönni. Viszont van itt reklámtábla, arra fel tudok mászni, és a tetejéről látni fogom merre kell mennünk. Vizes, abszolút nem megmászhatóságra tervezett óriásplakátállványon mászni az vicces. Főleg ha az embernek van egy kevéske tériszonya is. Meg kellemes emlékei.

Kisgyerekként egyszer öcsémet tanítottam fára mászni, és pont azt magyaráztam, milyen fontos hogy miközben állunk egy ágon, kapaszkodjunk egy másikba. Így ha az egyik letörik, még nem zuhanunk. Ezt úgy 5-6 méter magasan fejtegethettem, mikor is az ág amin álltam, eltörött.

Főnix: Nalátod. Pont erről beszéltem. De mivel fogok egy másik ááááá...

És mintha csak egy szar amerikai vígjátékban lennénk, eltörött az az ág is, amit fogtam. Háttal lefelé zuhanok, csapkodják az arcomat az ágak. Sötétség.

Kinyitom a szemem, a földön fekszek, körülöttem mindenhol letört ágak, öcsém pedig a térdére támaszkodva görnyedezik felettem a röhögéstől. Biztos nagyon megijedt, hogy eszméletem vesztettem.

Ilyen, és ehhez hasonló emlékek jutottak eszembe ahogy egyre magasabbra kapaszkodtam a vizes vasszerkezeten.

Főnix: Igen, igazam volt. Arra kell lennie a Tesconak. Viszont itt nem jutunk át. Vagy elsétálunk a felüljáró aljáig, vagy keresünk egy lépcsőt.

Visszagyalogoltunk, és hamarosan találtunk lépcsőt is. Felmentünk. A felüljárón járda nem volt, így az egyik sáv szélén indultunk el. Néha-néha nagy robajjal elszáguldott mellettünk egy autó, és mi reméltük, hogy nem hoz minket össze a sors egy figyelmetlen sofőrrel sem.

Hosszú, néma gyaloglás után végre elérkeztünk a Tesco-hoz. Mivel az éttermek már zárva voltak, így feltankoltunk zsemléből, felvágottból, meg körteléből, és ismét belevetettük magunkat az éjszakába. Közben azon gondolkoztunk, milyen kár, hogy nem iszik egyikünk sem. Vettünk volna egy jó üveg pálinkát, és egyből nem érdekelne hogy hideg van, meg holvagyunk, meg mennyit kell még gyalogolnunk. A hazafelé utat tekintve két lehetőség állt előttünk. Végig a busz útvonalán, a főúton, vagy el a Tesco mögött, és végig a kivilágítatlan árnyas-susnyáson. Conan legnagyobb meglepetésemre rábólintott az árnyas-susnyásra, így hát elindultunk arra.

- Ugye nem végig ilyen fényviszonyok lesznek. - kérdezte Conan mikor a Tesco mögött jártunk.
- Nem, még ennyi fény sem lesz. - nyugtattam meg.

Elértünk az árnyas-susnyás út kezdetéhez, és mindketten megtorpantunk a sorompónál. Végignéztünk az úton. Egysávos betonút. Talán pár kilométer hosszú, de mi alig tíz métert láttunk belőle. Balról és jobbról is fekete, meghajlott törzsű fák borulnak az út fölé, mégnagyobb sötétségbe burkolva azt. A fákon túl balról végtelen mező, jobbról sűrű erdő. Kutyaugatás hallatszik a távolból, és én Conanhoz fordulok. Szótlan összenézés, majd elindulunk az úton.

- Közben mesélem neki hányszor kergettek meg itt vadkutyák amikor bringával voltam. Meg hogy nemrég levadásztak párat, mert több embert is megtéptek a buszmegállóban. Na meg a veszett rókák. Az talán mégrosszabb. Az elállatiasodott kannibálcsövesekről nem is beszélve. Némelyikük valóban úgy néz ki, hogy egy Hollywood-i maszkmester is megijedne tőle.

Már vagy fél órája szótlanul szeljük a ködöt, a kajánk már elfogyott, kezdünk fázni is. Fény még mindig sehol, a táj sem változott. És csönd.

Elérünk a hídhoz. Balra egy ösvény a ködbe vész, jobbra az erdőbe rohan bele. Még a víznek sincs hangja. Az erdő mellett színesre pingált lakókocsi áll. Talán egy gyerekgyilkos pszichopata bohóc lakik benne. Talán csak egy csöves. Talán senki. Továbbmegyünk. A ködből lassan egy pislákoló lámpa fénye tűnik elő. Már nem vagyunk messze.

Felkapaszkodtunk a dombra amin ha átvágunk, visszaérünk a városba. Balról romos épületek szögesdróttal elkerítve, jobbról erdő. Az autóút kétsávosra szélesedik itt. Még pár lépés, és fenn vagyunk a domb tetején.

 - Haha, átértünk. Nem is volt olyan para!
 - Várj, még nincs vége. - mondja Conan azon a nyugodt, pesszimista hangján, amit már megszokhattam tőle.
 - Igazad van, milyen vicces lenne ha most, a végén támadna ránk egy kutyafalka.
 - Valóban, nagyon vicces lenne.

Felérünk a dombtetőre. Conan hirtelen megáll, és előre mutat. Valami fekete fekszik a ködben. Teszünk pár lépést felé, és a valami megmozdul. Két fekete fej emelkedik fel a betonról, az ugatásuk belehasít a csöndbe. Két farkaskutya.

- Oké, akkor lassan elindulunk hátra.

Az ugatásra mindjárt tucatnyi válaszugatás érkezik az erdőből. Ezt megszívtuk. Lassan hátrálni kezdünk. Még nem futnak felénk. Lassan eltűnnek a ködben, de az ugatásuk még sokáig hallatszik.

 - Conan, mit tennél ha most hátranézve azt látnád, hogy egy teljes kutyafalka rohan utánunk?
 - Semmit.
 - Hogy?
 - Semmit. Esélyünk sincs elfutni, vagy elmenekülni. Valószínűleg meghalnék.
 - Aham. Hát jó, hogy téged tudhatlak az oldalamon.

Fegyver természetesen egyikünknél sem volt. Nemrég mindkettőnk viperáját elkobozták. Pedig én nemrég kaptam újat - mit is kaphatna az ember születésnapjára kopasz barátaitól? plüssállatot? - az övé pedig egy igazán jó darab volt. Harckocsiacélból készült, Egy combcsontot lazán el tudott törni vele. Mondjuk nem mintha Conannak kellenének ilyen eszközök csonttöréshez. Ment neki az egy egyszerű rúgással is.

Szóval nem volt mit tenni, elindultunk visszafelé. A hídhoz érve felvázoltam Conannak a lehetséges alternatív útvonalakat.

1. Át a mezőn, a patak mentén, majd ki a főútra, és úgy haza.
2. Keresztül az erdőn.
3. Vissza egészen az úton, majd az erdőt megkerülve.

Conan a hármast választotta, nem is értem miért. Roppant bizalomgerjesztő egy éjszakai ködlepte erdő tele vadkutyákkal, meg ki-tudja-miféle lényekkel.

Így hát visszasétáltunk végig az árnyas-susnyáson. Már több mint négy órája sétáltunk folyamatosan. Hamarosan beértünk a városba (inkább falu) és innen már tudtunk, hogy nincs olyan messze az otthon. Az erdő mellett vezetett utunk mikor egy újabb kutyát láttam meg. És mégegyet. És mégegyet. De... furcsa kutyák voltak ezek. Hosszú vékony lábaik voltak, és hosszú nyakuk. Ezek nem is kutyák hanem őzek. Basszameg őzek! Itt a városban. Egy ilyen városi srácnak, mint nekem, nem is tudjátok milyen nagy élmény ez. Sosem láttam még így őzet. Lassan elindultam feléjük, ők pedig elindultak az erdő felé. Bementek a fák közé, de csak épphogy pár lépést tettek befelé. Odamentem hozzájuk egészen közel, pár méter lehetett csak köztünk. Az egyikük hátranézett. Rámnézett. De nem csinált semmit. Nem ijedt meg tőlem, nem futott el, még csak nem is szólt a társainak. Egy darabig néztem őket, ők is engem, majd lassan ők is belevesztek a ködbe.

Ezután már nem törént semmi érdekes. Hazafelé az utolsó megállónyi távolságot busszal tettük meg, úgyhogy kaphattunk még egy kis ízelítőt a budapesti éjszakából, hangoskodó, részeg fiatalok képében.

Néha elfelejtem, hogy ez egy blog, ami alapvetően nem politikáról, hírekről, filozófiáról szól, hanem rólam. Ezért talán mostanában ilyeneket is fogok írni.

Egyszer összevesztem egy lánnyal. Pontosabban ez nem igaz. Csak felidegesítettem, mire ő azt találta mondani nekem "Ne legyél már ilyen kutya!"

Elnémultam. Nehéz egy ilyen fokú sértést fogadni attól, akinek az ember régóta csak segíteni akar. Akivel szóba se kellene állnia, de időt és energiát áldoz rá, azért, hogy neki jobb legyen. Meg mégvalakinek, aki nem én vagyok.

Ezt pedig felírtam magamban, mint a legnagyobb, és legfájóbb sértést, amit valaha is kaptam.

Aztán eltelt sok idő, és egy közös ismerősünk beszélt ezzel a lánnyal. Én is szóba kerültem, és kiderült, hogy - ez a meglehetősen furcsa gondolkodású lány - nem sértésnek szánta a "kutya" szót. A kutyára mint a hűség mintaképére gondolt, és azt kérte számon rajtam, azt nem értette, hogy miért vagyok ilyen hűséges.

Nem értette. Nem értette miért vagyok képes ilyen fokú szenvedésnek kitenni magam, egy barátomért. Egy olyan barátomért, aki talán nem is a barátom. Legalábbis eddig nem bizonyította. De én már bizonyítottam neki.

Milyen ironikus. Azt hittem ez a szó a legnagyobb sértés, amit valaha kaptam, és kiderült, hogy a legnagyobb dicséret.
 

Hogyan tovább?

Megszűnt a Bombagyár, Magyarország legolvasottabb, legjelentősebb közösségi blogja. De ezt már mind tudjuk. Most hogyan tovább?

Kezdjük az olvasókkal, "gyárlakókkal", velük mi lesz?

Biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük számára a Bombagyár több volt mint egy blog, amibe néha beleolvas az ember, de csak, hogy unalmát űzze. A Bombagyár egy közösség is volt, emberközeli, emberarcú szerkesztőkkel. Nem újságírók voltunk, akiket mindössze egy monogram jelez. Emberek voltunk, és embernek is láttak minket. Pont azért, mert ez egy blog volt. Ez az, amit egy hírportál nem fog tudni visszaadni. Ezt az emberközeliséget. Talán jelentékteleneknek látszottak az olyan bejegyzések, mint amikor megírtuk, hogy épp mi történt velünk, mit csináltunk, és ez hogyan hatott ránk, de pont ez tett minket olyan közelivé. Sokan most úgy érezhetik nem csupán egy blogot veszítettek el, hanem barátokat, ismerősöket.

Sokakban most hatalmas űr tátong, és ők tanácstalanul néznek körbe, hogy mivel próbálják ezt betölteni.

Próbálkozhatnak más blogokkal, más oldalakkal, más társaságokkal, de egyik sem lesz olyan mint a Bombagyár. Ezt nem nagyképűségből mondom, ez tény. Nem lesz olyan. Nem adja majd azt.

Vannak akik pedig meg akarják menteni a helyzetet, mondván, Tomcat és Blogin megépítették a Bombagyárat (itt természetesen sorolhatnék még neveket, illene is, de egyértelmű, hogy ők voltak a Bombagyár legmeghatározóbb személyei) most kiürült, hát vegyük át, és minden megy a régiben.

De ez nem így működik. Tomcat és Blogin szerepét nem töltheti be senki. Van szerencsém személyesen is ismerni őket, én még többet látok belőlük, mint az egyszerű olvasó. Őket nem lehet helyettesíteni. Írhatsz cikket, csinálhatsz rádiót, csinálhatsz saját "Bombagyárat" az nem lesz olyan. És egyébként is, hogy gondoljátok ezt? Tomcat és Blogin most letették a csodatévő palástjukat, de ha te azt felveszed, ugyanúgy tudsz majd gondolkodni, írni, küzdeni mint ők?

Nem.

A Bombagyár megszűnésekor Tomcat felajánlotta, hogy a Bombagyár szerverén ad tárhelyet az arra alkalmas dolgoknak, illetve a Bombagyár motorját is szívesen odaadja olyannak, aki tud mit kezdeni vele.

Igen, felmerült bennem, hogy majd én továbbviszem a Gyárat. Felmerült bennem, mert tudom milyen fontos volt sokaknak, tudom milyen lehetőségek rejlenek benne, és tudom, hogy mennyi mindent akartam még megcsinálni, amihez szükségem lett volna a Bombagyárra.

Felmerült bennem, hogy továbbviszem, és valljuk be, erre nem is lehetett volna nálam alkalmasabb ember.

De nem. Mert én sem vagyok alkalmas.

Tomcatről nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt három évben, a Bombagyárnak élt. Amit sokan nem tudnak, hogy a napi 2-3 bejegyzés mögött, mennyi, de mennyi munka rejlik. És mennyi munka, amiből nem lett, és soha nem is lesz bejegyzés. Ne legyetek annyira naivak, hogy azt hiszitek, csak az történik amit láttok. Annál sokkal több. Sokkal. Én ezt nem bírnám, de nem is vagyok alkalmas rá. Nem nőttem fel a feladathoz. De talán ahhoz sem voltam felnőve, hogy a Bombagyárra írjak, amikor Tomcat meghívott. Azt hiszem én voltam az egyetlen, akit ismeretlenül, pusztán az írásai és nézetei alapján hívtak meg.

Aztán egyik pillanatról a másikra, a napi 20-30-as olvasottágú blogom helyett, egy olyan oldalra kellett írnom, ahol tízezrek olvasták gondolataim. Mekkora felelősség ez! És milyen hirtelen! Tudtam, hogy ha nem sikerül, már nem csak magamra hozok szégyent. Szégyent hozok Tomcatre, akit annyira tisztelek, szégyent hozok az oldalra, a többi szerkesztőre, és szégyent hozok azokra is, akik hozzám hasonló nézeteket vallanak. Ahhoz a feladathoz sem voltam még felnőve akkor.

Szinte biztosan kijelenthetem, hogy nálam jobban, senki sem bánja a Bombagyár megszűnését. Nem én adtam a legtöbbet, mégis én voltam az, aki a legtöbbet kapta ettől az egésztől. Nekem a Bombagyár miatt kellett megkomolyodnom. Itt tanultam meg milyen súlya van a szavaimnak és a tetteimnek. Itt tudtam mit várnak el tőlem, és nem akartam nekik csalódást okozni. Sokat köszönhetek a Bombagyárnak.

Most pedig vége. Szinte egyik pillanatról a másikra. Félkész tervek tucatjai sorakoztam a fejemben, és egyszercsak vége. Hogy fogom megvalósítani ezeket? És hol? És minek?

Nagy az üresség. Én is érzem.

De törődjünk bele, ezt betölteni, senki és semmi nem tudja majd. Talán csak ők.

Miattuk pedig ne aggódjatok.

Tomcat vallásos ember. Ő ezért teszi amit tesz. A hitéért. És milyen szerencse. Ha pusztán a nemzetéért tette volna, és racionális ember lenne, már rég feladta volna ezt az egészet, mert látná, hogy nem térül meg. Az egy dolog, hogy anyagilag nem, és hogy a befektetett idő és energia sem térül meg, de az, hogy a sok áldozatért, munkáért, küzdelemért, még a saját oldaláról is több gyűlöletet, irigységet, köpködést kap, mint megbecsülést... Nehéz ez így.

De Tomcat a hitét sosem fogja feladni. És azt sem hiszem, hogy többé már nem fog küzdeni érte.

Blogin.. róla most nem tudok biztosat mondani. Tény, hogy szellemileg kimagasló, és ha nem pózol előttem, akkor pedig erkölcsileg, lelkileg is magasan az átlag felett áll. Aki pedig ennek tudatában van, az nem fogja ezt veszni hagyni. Nem fogja eldobni a lehetőséget, hogy olyat tegyen, amire más nem lenne képes.

Van viszont egy komoly gond. Blogin nem vallásos. Ő racionális ember. Ő pontosan látja azt - és említette is - hogy amit mi csinálunk, az nem kifizetődő.


Főnix: visszavonulni?
blogadmin: Persze, hagyni az egész politikától megvadult hazafias oldalt megdögleni a birkáik között.
blogadmin: Itt sosem értékelik azt, aki tenni akar, nem kapsz megbecsülést, csak szidást, épp mint a legtöbb szubkultúrában. Mintha rapperek lennénk :)
blogadmin: Itt percek alatt bálvány lehet bárki és elfelejtenek bárkit.
blogadmin: Hátradőlnek, és várják, hogy legyen valami.
blogadmin: Azt hiszem, olyasmit akarok csinálni, amitől nekem lesz jó.
blogadmin: Eddig olyat akartam, amitől másnak.

Szomorú, hogy igaza van. Teljesen igaza. És ki az, aki ezek után úgy érzi jogos, mikor számonkéri rajta döntését?

Kijár neki a nyugalom, mint ahogy Tomcatnek is.

Hogy nekem kijár-e? Nem, nem hiszem. De akkor nekem hogyan tovább?

Na ez az, amit még én sem tudok.

Végszóként azt mondom, emlékezzünk a Bombagyárra. Legyen előttünk mint példa. Mennyit érhet el az ember, ha hajlandó dolgozni, küzdeni, áldozatokat hozni a céljáért.

Az emberi akaraterő számára nincs legyőzhetetlen!

Tartsátok ezt fejben.
 

Borisz hívta fel rá a figyelmem, hogy Alkaa (vagy valaki Alkaa nevében) a következőt írta Sodi blogjára:

"Szervezek a bgy rádió helyett valami hasonlót. Sodi, érdekelne a dolog? Főnix már benne van, meg Borisz is."

Akkor itt jelezném, hogy nekem ezt senki még csak fel sem vetette. És ezután se tegye, mert nem fogok rádiózni senkivel. Ha Tomcatékkel nem rádióztam szerintetek Sodikkal meg xy kovácsjánosokkal fogok?

Segítek: 

Nem.

Hogy mi az amit viszont fogok csinálni, illetve most hogyan tovább, azt megírom amint lesz szabad félórám.
 

Búcsúzik a Bombagyár.

Hát vége lett. Minden, minek kezdete van, véget is ér egyszer. Ezt mind tudjuk. De bármikor is ér véget, mindig azt mondjuk "miért épp most? miért ilyen hamar?"

A Bombagyár rengeteget elért 3 éves működése alatt, de ehhez kellett az, hogy páran minden idejüket, minden energiájukat erre áldozzák. Én aki félig-meddig személyesen is tartom a kapcsolatot Tomcattel, én tudom, hogy valóban minden idejét felemésztette ez.

Most pihenni vágyik. Ő is. Talán jár neki.

Azon túl pedig, a Bombagyár valóban elért már mindent, amit egy blog elérhetett. Sőt! Többet is.

De mégis szomorú ez. Vége lett valaminek, ami jó volt. Aminek én a része voltam. Most ürességet érzek. Ti, akik olvastátok a Bombagyárat, ti vagytok elkeseredettek és dühösek amiért megszűnik? Mit mondjak én? Én a része voltam. Komoly terveim voltak, és most.. most nem tudom hogyan tovább.

De erről majd később. Ez most a Bombagyárról szól, nem rólam.

Szóval.

Búcsúzik a Bombagyár, búcsúzom tőle én is.

Hiányozni fog. Köszönök mindent.

Ma van Tomcat születésnapja. Ennek alkalmából is megpróbáltam valami vicceset írni. Olvassátok el a Bombagyáron.

Sokat gondolkoztam, vajon mi lehet az, és arra jutottam, hogy egy rendőrségi ügy. De nem baj, mert már az is megvan. Feljelentettek. Igen. Azt hiszem ez hiányzott nekem.

Most már boldog vagyok.

Te milyen diák vagy az élet iskolájában?

Szerintem rossz diák vagy. Elmondom miért.

Pontosan úgy viselkedsz, mint egy rossz diák az iskolában.

Soha nem tanulsz. Lehetőséged lenne rá, de valamiért mégsem szánsz rá időt, hogy tanulj. Pedig tudod, hogy fontos. Érzed. Emlékszel hogy rettegtél gyermekkorodban feleltetésnél? "Csak ne én, csak ne én..." ezt mondogattad magadban folyton. És amint fellélegeztél, mert kiderült, hogy ma nem kell felelned, megfogadtad, hogy eztán tanulni fogsz.

De persze a fogadalmad semmit sem ért. Azóta sem tanultál. Soha nem tanulsz, pedig mindig ugyanúgy rettegsz ha feleltetésről van szó. Vagy dolgozatról. Tudod az iskolában az volt a jó, hogy bár voltak meglepetés-dolgozatok, azt mindig megmondták előre, hogy mikor van a vizsga. Tudtad pontosan, hogy mikor jön el a vizsga napja, és azt is, hogy miből kell majd vizsgáznod.

Az élet iskolája nem ilyen jó hozzád. Bármikor feleltethet, bármikor írathat dolgozatot, és bármikor tehet eléd olyan vizsgát, amelynek eredménye meghatározza majd egész további életedet.

Holnap talán nyugodtan sétálsz majd hazafelé a munkahelyedről, és semmi mást nem akarsz majd, mint ledőlni a kényelmes foteledbe, és pihenni. De - bár még fogalmad sincs róla - talán aznap kell majd vizsgáznod. Miből? Azt sem tudod. Talán bátorságból, erőből, hitből, akaraterőből, vagy bármi másból.

És ne hidd azt, hogy itt van lógás. Ha ellógsz a vizsgáról, megbuktál. Az iskolai tanáraidat még átverhetted, de az élet iskolájában nem tudsz puskázni, nem csalhatsz, nincsenek kiskapuk.

Mit kell hát tenned?

Mert bármikor, bármiből vizsgára kötelezhet az élet. Képtelenség azonban minden tárgyból felkészülni. Mit tegyél hát?

Tanuld azt, amit fontosnak tartasz. Gondold át, mi az amiből semmiképpen sem szeretnél megbukni. Bár sosem tudhatod miből kell majd vizsgáznod, azt te döntöd el mi akarsz lenni. És sejtheted, hogy azon a pályán főleg milyen vizsgák várnak majd rád. De hogy mennyire nehezek, azt megintcsak nem tudhatod.

Tanulnod kell ezért. Keményen kell tanulnod. Mert tudod, hogy te is egy rossz diák vagy. Nem túl jók az eredményeid eddig igaz? És ha talán mégis jók, te is rettegsz attól, hogy egy nap olyan vizsgát tesznek eléd, amin meg fogsz bukni.

Készülj hát a vizsgákra, mert az élet iskolájában nincs évismétlés. Ha itt megbuksz, végleg megbuktál. És ki tudja, milyen lesz az életed bukottként.

De talán pont ez kell majd neked. Hiszen annyian vannak, akik csak a saját bőrükön tanulnak. Hiába mondják neked, hogy meg fogsz bukni, hiába sejlik fel ez benned is, addig nem fogod komolyan venni, míg egyszer meg nem buksz.

Akkor kezdesz majd el tanulni. És bár folyton az jár majd a fejedben - bár eddig is tanultam volna - nyugodtabb leszel, mert úgy érzed majd, eztán boldogulni fogsz. Tanulni fogsz, s tudni. És ahogy mindenki büszke arra amije van, te is büszke leszel majd a tudásodra. Kérkedni fogsz vele, és alig várod majd, hogy megmutathasd. Hogy bizonyíthass. Ehhez kell majd a vizsga. Várni fogod a vizsgát, mert bizonyítani akarsz. Magadnak, az osztálytársaidnak, és magának az iskolának is.

És bármennyire is magabiztosnak és okosnak érzed majd magad, ugyanolyan ijedt és ideges leszel majd, mikor a tanár a naplót lapozgatja, azon tűnődve, ki feleljen ma. Akkor nem akarsz majd felelni. Akkor nem leszel majd magabiztos. Akkor nem érzed majd magad okosnak.

De ez nem számít. Hiszen bármennyire is biztos magában az ember, a kudarc lehetősége mindig ott lebeg a szeme előtt. A félelmet le tudod győzni, de kiirtani soha.

Tanuljunk hát, és készüljünk a vizsgákra, mert mi mind rossz diákok vagyunk az élet iskolájában.

...és bár ne kellene megbuknunk ahhoz, hogy tanulni kezdjünk.

(Az írás a Bombagyáron is olvasható.)

Tegyük fel, hogy Isten intelligens, és igazságos.

Ez kizárná azt, hogy valaki aki nem bűnös, bűnhődjön. A bűnhődésnek, vagyis a szenvedésnek, oka kell hogy legyen. De ha nincs oka? Ha nem bűnös aki bűnhődik? Ha jó? Akkor miért a szenvedés?

Ha nincs oka, akkor célja kell, hogy legyen.

"Kereszt alatt erősödik az ember." Valami ilyesmit szoktak mondani. Nem azért cipeli a keresztet, mert bűnös. Nem büntetés az, hanem eszköz az átalakuláshoz. Az átalakulás pedig fájdalommal jár.

Kell-e hát feltennünk olyan kérdéseket mint hogy: "mivel érdemeltem ki ezt?". Nem, hiszen ha valóban nem látjuk a szenvedés okát, nincs bűn amiért bűnhődnünk kellene, akkor a szenvedésnek célja van.

Célja, amit csak akkor érthetünk meg, ha elértük. Akkor fogjuk megérteni miért kellett szenvednünk.

Ne gondolkozz hát azon, miért. Ne gondolkozz azon miért éppen te. Keresd a célt. Hiszen a szenvedés célja, sokszor egyben az oka is.
 

Mit lehet erről írni. Új dizájnja van a blognak és kész. Változtam én is, változni fog a blog is, akkor a dizájn miért maradjon a régi?

Igen, vissza.

A bombagyárra pár napja írtam egy bejegyzést, aminek a lényege tulajdonképpen az volt, hogy igen, eltűntem fél évre, nem véletlenül, de most itt vagyok újra. Nem is volt célom kint hagyni, hiszen csupán erre kellett a bejegyzés. Csak egy köszönés volt.

Páran örömmel köszöntöttek, és jelezték, hogy örülnek hogy újra itt vagyok, míg másoktól gúnyos megjegyzéseket kaptam.

Azóta írtam már egy kissé összecsapott bejegyzést, Mi az érték? Hol az érték? - Filmek és irodalom címmel. Rengetegen félreértették, de emellett sajnos én is igaznak látom azt, hogy nem úgy írok már, ahogy régen.

De tudtam is, hogy nem fogok tudni úgy írni. A köszöntő bejegyzésemben említettem, hogy az elmúlt fél év során szellemileg és lelkileg is egy alacsonyabb szintre estem vissza. Tessék, most bebizonyítottam, hogy tényleg így van.

Mindenesetre állítólag vannak értékes gondolataim még, ezeket meg fogom osztani veletek, és a Bombagyár közösségével is. Sajnálatos dolog, hogy ezeket már nem tudom majd abban a stílusban előadni, mint régen.

Viszont pesszimizmus lenne azt gondolni, hogy az elmúlt fél év alatt mindenben csak rosszabb lettem. Fizikailag például fejlődtem.

Azzal hogy az írást és a szellemi tevékenységet háttérbe szorítom majd, más dolgokat előrébb helyezhetek. Kérdés, hogy vevő lesz-e rá a társaság, vagy senki sem akar majd felállni a kényelmes kis székéből. Meglátjuk.

De ezekről majd még később. Addig el kell intéznem pár dolgot.

Sokan kérdezték már, hogy miért nem írok, hova tűntem, mi van velem?

Ezekre a kérdésekre nem fogok válaszolni, de annyit elmondok, hogy egy darabig biztosan nem fogok írni. Olyan problémák merültek fel ugyanis az életemben, melyek háttérbe szorítottak minden egyéb tevékenységet vagy problémát. Nem tudok én most politikával meg ilyesmivel foglalkozni, és nem is akarok. Az egész világnézetem kezd összedőlni, és nem azért mert hamis az alap, hanem mert én nem tudom már egyben tartani, és értelmét sem látom. Amiket, és ahogy most tudnék írni, azok nem illenének ebbe a blogba, és a Bombagyárra sem. Majd ha megoldódtak a problémáim, legalább a legnagyobb, akkor talán írok majd újra.

Ha nem, hát meglátjuk mi lesz. De egyszer még biztosan fogtok hallani rólam.

üdv
Főnix

Utószóként: Gyenge volt a háromszögem, az volt a baj.