Egyszer összevesztem egy lánnyal. Pontosabban ez nem igaz. Csak felidegesítettem, mire ő azt találta mondani nekem "Ne legyél már ilyen kutya!"

Elnémultam. Nehéz egy ilyen fokú sértést fogadni attól, akinek az ember régóta csak segíteni akar. Akivel szóba se kellene állnia, de időt és energiát áldoz rá, azért, hogy neki jobb legyen. Meg mégvalakinek, aki nem én vagyok.

Ezt pedig felírtam magamban, mint a legnagyobb, és legfájóbb sértést, amit valaha is kaptam.

Aztán eltelt sok idő, és egy közös ismerősünk beszélt ezzel a lánnyal. Én is szóba kerültem, és kiderült, hogy - ez a meglehetősen furcsa gondolkodású lány - nem sértésnek szánta a "kutya" szót. A kutyára mint a hűség mintaképére gondolt, és azt kérte számon rajtam, azt nem értette, hogy miért vagyok ilyen hűséges.

Nem értette. Nem értette miért vagyok képes ilyen fokú szenvedésnek kitenni magam, egy barátomért. Egy olyan barátomért, aki talán nem is a barátom. Legalábbis eddig nem bizonyította. De én már bizonyítottam neki.

Milyen ironikus. Azt hittem ez a szó a legnagyobb sértés, amit valaha kaptam, és kiderült, hogy a legnagyobb dicséret.