Hogyan tovább?

Megszűnt a Bombagyár, Magyarország legolvasottabb, legjelentősebb közösségi blogja. De ezt már mind tudjuk. Most hogyan tovább?

Kezdjük az olvasókkal, "gyárlakókkal", velük mi lesz?

Biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük számára a Bombagyár több volt mint egy blog, amibe néha beleolvas az ember, de csak, hogy unalmát űzze. A Bombagyár egy közösség is volt, emberközeli, emberarcú szerkesztőkkel. Nem újságírók voltunk, akiket mindössze egy monogram jelez. Emberek voltunk, és embernek is láttak minket. Pont azért, mert ez egy blog volt. Ez az, amit egy hírportál nem fog tudni visszaadni. Ezt az emberközeliséget. Talán jelentékteleneknek látszottak az olyan bejegyzések, mint amikor megírtuk, hogy épp mi történt velünk, mit csináltunk, és ez hogyan hatott ránk, de pont ez tett minket olyan közelivé. Sokan most úgy érezhetik nem csupán egy blogot veszítettek el, hanem barátokat, ismerősöket.

Sokakban most hatalmas űr tátong, és ők tanácstalanul néznek körbe, hogy mivel próbálják ezt betölteni.

Próbálkozhatnak más blogokkal, más oldalakkal, más társaságokkal, de egyik sem lesz olyan mint a Bombagyár. Ezt nem nagyképűségből mondom, ez tény. Nem lesz olyan. Nem adja majd azt.

Vannak akik pedig meg akarják menteni a helyzetet, mondván, Tomcat és Blogin megépítették a Bombagyárat (itt természetesen sorolhatnék még neveket, illene is, de egyértelmű, hogy ők voltak a Bombagyár legmeghatározóbb személyei) most kiürült, hát vegyük át, és minden megy a régiben.

De ez nem így működik. Tomcat és Blogin szerepét nem töltheti be senki. Van szerencsém személyesen is ismerni őket, én még többet látok belőlük, mint az egyszerű olvasó. Őket nem lehet helyettesíteni. Írhatsz cikket, csinálhatsz rádiót, csinálhatsz saját "Bombagyárat" az nem lesz olyan. És egyébként is, hogy gondoljátok ezt? Tomcat és Blogin most letették a csodatévő palástjukat, de ha te azt felveszed, ugyanúgy tudsz majd gondolkodni, írni, küzdeni mint ők?

Nem.

A Bombagyár megszűnésekor Tomcat felajánlotta, hogy a Bombagyár szerverén ad tárhelyet az arra alkalmas dolgoknak, illetve a Bombagyár motorját is szívesen odaadja olyannak, aki tud mit kezdeni vele.

Igen, felmerült bennem, hogy majd én továbbviszem a Gyárat. Felmerült bennem, mert tudom milyen fontos volt sokaknak, tudom milyen lehetőségek rejlenek benne, és tudom, hogy mennyi mindent akartam még megcsinálni, amihez szükségem lett volna a Bombagyárra.

Felmerült bennem, hogy továbbviszem, és valljuk be, erre nem is lehetett volna nálam alkalmasabb ember.

De nem. Mert én sem vagyok alkalmas.

Tomcatről nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt három évben, a Bombagyárnak élt. Amit sokan nem tudnak, hogy a napi 2-3 bejegyzés mögött, mennyi, de mennyi munka rejlik. És mennyi munka, amiből nem lett, és soha nem is lesz bejegyzés. Ne legyetek annyira naivak, hogy azt hiszitek, csak az történik amit láttok. Annál sokkal több. Sokkal. Én ezt nem bírnám, de nem is vagyok alkalmas rá. Nem nőttem fel a feladathoz. De talán ahhoz sem voltam felnőve, hogy a Bombagyárra írjak, amikor Tomcat meghívott. Azt hiszem én voltam az egyetlen, akit ismeretlenül, pusztán az írásai és nézetei alapján hívtak meg.

Aztán egyik pillanatról a másikra, a napi 20-30-as olvasottágú blogom helyett, egy olyan oldalra kellett írnom, ahol tízezrek olvasták gondolataim. Mekkora felelősség ez! És milyen hirtelen! Tudtam, hogy ha nem sikerül, már nem csak magamra hozok szégyent. Szégyent hozok Tomcatre, akit annyira tisztelek, szégyent hozok az oldalra, a többi szerkesztőre, és szégyent hozok azokra is, akik hozzám hasonló nézeteket vallanak. Ahhoz a feladathoz sem voltam még felnőve akkor.

Szinte biztosan kijelenthetem, hogy nálam jobban, senki sem bánja a Bombagyár megszűnését. Nem én adtam a legtöbbet, mégis én voltam az, aki a legtöbbet kapta ettől az egésztől. Nekem a Bombagyár miatt kellett megkomolyodnom. Itt tanultam meg milyen súlya van a szavaimnak és a tetteimnek. Itt tudtam mit várnak el tőlem, és nem akartam nekik csalódást okozni. Sokat köszönhetek a Bombagyárnak.

Most pedig vége. Szinte egyik pillanatról a másikra. Félkész tervek tucatjai sorakoztam a fejemben, és egyszercsak vége. Hogy fogom megvalósítani ezeket? És hol? És minek?

Nagy az üresség. Én is érzem.

De törődjünk bele, ezt betölteni, senki és semmi nem tudja majd. Talán csak ők.

Miattuk pedig ne aggódjatok.

Tomcat vallásos ember. Ő ezért teszi amit tesz. A hitéért. És milyen szerencse. Ha pusztán a nemzetéért tette volna, és racionális ember lenne, már rég feladta volna ezt az egészet, mert látná, hogy nem térül meg. Az egy dolog, hogy anyagilag nem, és hogy a befektetett idő és energia sem térül meg, de az, hogy a sok áldozatért, munkáért, küzdelemért, még a saját oldaláról is több gyűlöletet, irigységet, köpködést kap, mint megbecsülést... Nehéz ez így.

De Tomcat a hitét sosem fogja feladni. És azt sem hiszem, hogy többé már nem fog küzdeni érte.

Blogin.. róla most nem tudok biztosat mondani. Tény, hogy szellemileg kimagasló, és ha nem pózol előttem, akkor pedig erkölcsileg, lelkileg is magasan az átlag felett áll. Aki pedig ennek tudatában van, az nem fogja ezt veszni hagyni. Nem fogja eldobni a lehetőséget, hogy olyat tegyen, amire más nem lenne képes.

Van viszont egy komoly gond. Blogin nem vallásos. Ő racionális ember. Ő pontosan látja azt - és említette is - hogy amit mi csinálunk, az nem kifizetődő.


Főnix: visszavonulni?
blogadmin: Persze, hagyni az egész politikától megvadult hazafias oldalt megdögleni a birkáik között.
blogadmin: Itt sosem értékelik azt, aki tenni akar, nem kapsz megbecsülést, csak szidást, épp mint a legtöbb szubkultúrában. Mintha rapperek lennénk :)
blogadmin: Itt percek alatt bálvány lehet bárki és elfelejtenek bárkit.
blogadmin: Hátradőlnek, és várják, hogy legyen valami.
blogadmin: Azt hiszem, olyasmit akarok csinálni, amitől nekem lesz jó.
blogadmin: Eddig olyat akartam, amitől másnak.

Szomorú, hogy igaza van. Teljesen igaza. És ki az, aki ezek után úgy érzi jogos, mikor számonkéri rajta döntését?

Kijár neki a nyugalom, mint ahogy Tomcatnek is.

Hogy nekem kijár-e? Nem, nem hiszem. De akkor nekem hogyan tovább?

Na ez az, amit még én sem tudok.

Végszóként azt mondom, emlékezzünk a Bombagyárra. Legyen előttünk mint példa. Mennyit érhet el az ember, ha hajlandó dolgozni, küzdeni, áldozatokat hozni a céljáért.

Az emberi akaraterő számára nincs legyőzhetetlen!

Tartsátok ezt fejben.