Egyszer összevesztem egy lánnyal. Pontosabban ez nem igaz. Csak felidegesítettem, mire ő azt találta mondani nekem "Ne legyél már ilyen kutya!"

Elnémultam. Nehéz egy ilyen fokú sértést fogadni attól, akinek az ember régóta csak segíteni akar. Akivel szóba se kellene állnia, de időt és energiát áldoz rá, azért, hogy neki jobb legyen. Meg mégvalakinek, aki nem én vagyok.

Ezt pedig felírtam magamban, mint a legnagyobb, és legfájóbb sértést, amit valaha is kaptam.

Aztán eltelt sok idő, és egy közös ismerősünk beszélt ezzel a lánnyal. Én is szóba kerültem, és kiderült, hogy - ez a meglehetősen furcsa gondolkodású lány - nem sértésnek szánta a "kutya" szót. A kutyára mint a hűség mintaképére gondolt, és azt kérte számon rajtam, azt nem értette, hogy miért vagyok ilyen hűséges.

Nem értette. Nem értette miért vagyok képes ilyen fokú szenvedésnek kitenni magam, egy barátomért. Egy olyan barátomért, aki talán nem is a barátom. Legalábbis eddig nem bizonyította. De én már bizonyítottam neki.

Milyen ironikus. Azt hittem ez a szó a legnagyobb sértés, amit valaha kaptam, és kiderült, hogy a legnagyobb dicséret.
 

Hogyan tovább?

Megszűnt a Bombagyár, Magyarország legolvasottabb, legjelentősebb közösségi blogja. De ezt már mind tudjuk. Most hogyan tovább?

Kezdjük az olvasókkal, "gyárlakókkal", velük mi lesz?

Biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük számára a Bombagyár több volt mint egy blog, amibe néha beleolvas az ember, de csak, hogy unalmát űzze. A Bombagyár egy közösség is volt, emberközeli, emberarcú szerkesztőkkel. Nem újságírók voltunk, akiket mindössze egy monogram jelez. Emberek voltunk, és embernek is láttak minket. Pont azért, mert ez egy blog volt. Ez az, amit egy hírportál nem fog tudni visszaadni. Ezt az emberközeliséget. Talán jelentékteleneknek látszottak az olyan bejegyzések, mint amikor megírtuk, hogy épp mi történt velünk, mit csináltunk, és ez hogyan hatott ránk, de pont ez tett minket olyan közelivé. Sokan most úgy érezhetik nem csupán egy blogot veszítettek el, hanem barátokat, ismerősöket.

Sokakban most hatalmas űr tátong, és ők tanácstalanul néznek körbe, hogy mivel próbálják ezt betölteni.

Próbálkozhatnak más blogokkal, más oldalakkal, más társaságokkal, de egyik sem lesz olyan mint a Bombagyár. Ezt nem nagyképűségből mondom, ez tény. Nem lesz olyan. Nem adja majd azt.

Vannak akik pedig meg akarják menteni a helyzetet, mondván, Tomcat és Blogin megépítették a Bombagyárat (itt természetesen sorolhatnék még neveket, illene is, de egyértelmű, hogy ők voltak a Bombagyár legmeghatározóbb személyei) most kiürült, hát vegyük át, és minden megy a régiben.

De ez nem így működik. Tomcat és Blogin szerepét nem töltheti be senki. Van szerencsém személyesen is ismerni őket, én még többet látok belőlük, mint az egyszerű olvasó. Őket nem lehet helyettesíteni. Írhatsz cikket, csinálhatsz rádiót, csinálhatsz saját "Bombagyárat" az nem lesz olyan. És egyébként is, hogy gondoljátok ezt? Tomcat és Blogin most letették a csodatévő palástjukat, de ha te azt felveszed, ugyanúgy tudsz majd gondolkodni, írni, küzdeni mint ők?

Nem.

A Bombagyár megszűnésekor Tomcat felajánlotta, hogy a Bombagyár szerverén ad tárhelyet az arra alkalmas dolgoknak, illetve a Bombagyár motorját is szívesen odaadja olyannak, aki tud mit kezdeni vele.

Igen, felmerült bennem, hogy majd én továbbviszem a Gyárat. Felmerült bennem, mert tudom milyen fontos volt sokaknak, tudom milyen lehetőségek rejlenek benne, és tudom, hogy mennyi mindent akartam még megcsinálni, amihez szükségem lett volna a Bombagyárra.

Felmerült bennem, hogy továbbviszem, és valljuk be, erre nem is lehetett volna nálam alkalmasabb ember.

De nem. Mert én sem vagyok alkalmas.

Tomcatről nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt három évben, a Bombagyárnak élt. Amit sokan nem tudnak, hogy a napi 2-3 bejegyzés mögött, mennyi, de mennyi munka rejlik. És mennyi munka, amiből nem lett, és soha nem is lesz bejegyzés. Ne legyetek annyira naivak, hogy azt hiszitek, csak az történik amit láttok. Annál sokkal több. Sokkal. Én ezt nem bírnám, de nem is vagyok alkalmas rá. Nem nőttem fel a feladathoz. De talán ahhoz sem voltam felnőve, hogy a Bombagyárra írjak, amikor Tomcat meghívott. Azt hiszem én voltam az egyetlen, akit ismeretlenül, pusztán az írásai és nézetei alapján hívtak meg.

Aztán egyik pillanatról a másikra, a napi 20-30-as olvasottágú blogom helyett, egy olyan oldalra kellett írnom, ahol tízezrek olvasták gondolataim. Mekkora felelősség ez! És milyen hirtelen! Tudtam, hogy ha nem sikerül, már nem csak magamra hozok szégyent. Szégyent hozok Tomcatre, akit annyira tisztelek, szégyent hozok az oldalra, a többi szerkesztőre, és szégyent hozok azokra is, akik hozzám hasonló nézeteket vallanak. Ahhoz a feladathoz sem voltam még felnőve akkor.

Szinte biztosan kijelenthetem, hogy nálam jobban, senki sem bánja a Bombagyár megszűnését. Nem én adtam a legtöbbet, mégis én voltam az, aki a legtöbbet kapta ettől az egésztől. Nekem a Bombagyár miatt kellett megkomolyodnom. Itt tanultam meg milyen súlya van a szavaimnak és a tetteimnek. Itt tudtam mit várnak el tőlem, és nem akartam nekik csalódást okozni. Sokat köszönhetek a Bombagyárnak.

Most pedig vége. Szinte egyik pillanatról a másikra. Félkész tervek tucatjai sorakoztam a fejemben, és egyszercsak vége. Hogy fogom megvalósítani ezeket? És hol? És minek?

Nagy az üresség. Én is érzem.

De törődjünk bele, ezt betölteni, senki és semmi nem tudja majd. Talán csak ők.

Miattuk pedig ne aggódjatok.

Tomcat vallásos ember. Ő ezért teszi amit tesz. A hitéért. És milyen szerencse. Ha pusztán a nemzetéért tette volna, és racionális ember lenne, már rég feladta volna ezt az egészet, mert látná, hogy nem térül meg. Az egy dolog, hogy anyagilag nem, és hogy a befektetett idő és energia sem térül meg, de az, hogy a sok áldozatért, munkáért, küzdelemért, még a saját oldaláról is több gyűlöletet, irigységet, köpködést kap, mint megbecsülést... Nehéz ez így.

De Tomcat a hitét sosem fogja feladni. És azt sem hiszem, hogy többé már nem fog küzdeni érte.

Blogin.. róla most nem tudok biztosat mondani. Tény, hogy szellemileg kimagasló, és ha nem pózol előttem, akkor pedig erkölcsileg, lelkileg is magasan az átlag felett áll. Aki pedig ennek tudatában van, az nem fogja ezt veszni hagyni. Nem fogja eldobni a lehetőséget, hogy olyat tegyen, amire más nem lenne képes.

Van viszont egy komoly gond. Blogin nem vallásos. Ő racionális ember. Ő pontosan látja azt - és említette is - hogy amit mi csinálunk, az nem kifizetődő.


Főnix: visszavonulni?
blogadmin: Persze, hagyni az egész politikától megvadult hazafias oldalt megdögleni a birkáik között.
blogadmin: Itt sosem értékelik azt, aki tenni akar, nem kapsz megbecsülést, csak szidást, épp mint a legtöbb szubkultúrában. Mintha rapperek lennénk :)
blogadmin: Itt percek alatt bálvány lehet bárki és elfelejtenek bárkit.
blogadmin: Hátradőlnek, és várják, hogy legyen valami.
blogadmin: Azt hiszem, olyasmit akarok csinálni, amitől nekem lesz jó.
blogadmin: Eddig olyat akartam, amitől másnak.

Szomorú, hogy igaza van. Teljesen igaza. És ki az, aki ezek után úgy érzi jogos, mikor számonkéri rajta döntését?

Kijár neki a nyugalom, mint ahogy Tomcatnek is.

Hogy nekem kijár-e? Nem, nem hiszem. De akkor nekem hogyan tovább?

Na ez az, amit még én sem tudok.

Végszóként azt mondom, emlékezzünk a Bombagyárra. Legyen előttünk mint példa. Mennyit érhet el az ember, ha hajlandó dolgozni, küzdeni, áldozatokat hozni a céljáért.

Az emberi akaraterő számára nincs legyőzhetetlen!

Tartsátok ezt fejben.
 

Borisz hívta fel rá a figyelmem, hogy Alkaa (vagy valaki Alkaa nevében) a következőt írta Sodi blogjára:

"Szervezek a bgy rádió helyett valami hasonlót. Sodi, érdekelne a dolog? Főnix már benne van, meg Borisz is."

Akkor itt jelezném, hogy nekem ezt senki még csak fel sem vetette. És ezután se tegye, mert nem fogok rádiózni senkivel. Ha Tomcatékkel nem rádióztam szerintetek Sodikkal meg xy kovácsjánosokkal fogok?

Segítek: 

Nem.

Hogy mi az amit viszont fogok csinálni, illetve most hogyan tovább, azt megírom amint lesz szabad félórám.
 

Búcsúzik a Bombagyár.

Hát vége lett. Minden, minek kezdete van, véget is ér egyszer. Ezt mind tudjuk. De bármikor is ér véget, mindig azt mondjuk "miért épp most? miért ilyen hamar?"

A Bombagyár rengeteget elért 3 éves működése alatt, de ehhez kellett az, hogy páran minden idejüket, minden energiájukat erre áldozzák. Én aki félig-meddig személyesen is tartom a kapcsolatot Tomcattel, én tudom, hogy valóban minden idejét felemésztette ez.

Most pihenni vágyik. Ő is. Talán jár neki.

Azon túl pedig, a Bombagyár valóban elért már mindent, amit egy blog elérhetett. Sőt! Többet is.

De mégis szomorú ez. Vége lett valaminek, ami jó volt. Aminek én a része voltam. Most ürességet érzek. Ti, akik olvastátok a Bombagyárat, ti vagytok elkeseredettek és dühösek amiért megszűnik? Mit mondjak én? Én a része voltam. Komoly terveim voltak, és most.. most nem tudom hogyan tovább.

De erről majd később. Ez most a Bombagyárról szól, nem rólam.

Szóval.

Búcsúzik a Bombagyár, búcsúzom tőle én is.

Hiányozni fog. Köszönök mindent.

Ma van Tomcat születésnapja. Ennek alkalmából is megpróbáltam valami vicceset írni. Olvassátok el a Bombagyáron.

Sokat gondolkoztam, vajon mi lehet az, és arra jutottam, hogy egy rendőrségi ügy. De nem baj, mert már az is megvan. Feljelentettek. Igen. Azt hiszem ez hiányzott nekem.

Most már boldog vagyok.

Te milyen diák vagy az élet iskolájában?

Szerintem rossz diák vagy. Elmondom miért.

Pontosan úgy viselkedsz, mint egy rossz diák az iskolában.

Soha nem tanulsz. Lehetőséged lenne rá, de valamiért mégsem szánsz rá időt, hogy tanulj. Pedig tudod, hogy fontos. Érzed. Emlékszel hogy rettegtél gyermekkorodban feleltetésnél? "Csak ne én, csak ne én..." ezt mondogattad magadban folyton. És amint fellélegeztél, mert kiderült, hogy ma nem kell felelned, megfogadtad, hogy eztán tanulni fogsz.

De persze a fogadalmad semmit sem ért. Azóta sem tanultál. Soha nem tanulsz, pedig mindig ugyanúgy rettegsz ha feleltetésről van szó. Vagy dolgozatról. Tudod az iskolában az volt a jó, hogy bár voltak meglepetés-dolgozatok, azt mindig megmondták előre, hogy mikor van a vizsga. Tudtad pontosan, hogy mikor jön el a vizsga napja, és azt is, hogy miből kell majd vizsgáznod.

Az élet iskolája nem ilyen jó hozzád. Bármikor feleltethet, bármikor írathat dolgozatot, és bármikor tehet eléd olyan vizsgát, amelynek eredménye meghatározza majd egész további életedet.

Holnap talán nyugodtan sétálsz majd hazafelé a munkahelyedről, és semmi mást nem akarsz majd, mint ledőlni a kényelmes foteledbe, és pihenni. De - bár még fogalmad sincs róla - talán aznap kell majd vizsgáznod. Miből? Azt sem tudod. Talán bátorságból, erőből, hitből, akaraterőből, vagy bármi másból.

És ne hidd azt, hogy itt van lógás. Ha ellógsz a vizsgáról, megbuktál. Az iskolai tanáraidat még átverhetted, de az élet iskolájában nem tudsz puskázni, nem csalhatsz, nincsenek kiskapuk.

Mit kell hát tenned?

Mert bármikor, bármiből vizsgára kötelezhet az élet. Képtelenség azonban minden tárgyból felkészülni. Mit tegyél hát?

Tanuld azt, amit fontosnak tartasz. Gondold át, mi az amiből semmiképpen sem szeretnél megbukni. Bár sosem tudhatod miből kell majd vizsgáznod, azt te döntöd el mi akarsz lenni. És sejtheted, hogy azon a pályán főleg milyen vizsgák várnak majd rád. De hogy mennyire nehezek, azt megintcsak nem tudhatod.

Tanulnod kell ezért. Keményen kell tanulnod. Mert tudod, hogy te is egy rossz diák vagy. Nem túl jók az eredményeid eddig igaz? És ha talán mégis jók, te is rettegsz attól, hogy egy nap olyan vizsgát tesznek eléd, amin meg fogsz bukni.

Készülj hát a vizsgákra, mert az élet iskolájában nincs évismétlés. Ha itt megbuksz, végleg megbuktál. És ki tudja, milyen lesz az életed bukottként.

De talán pont ez kell majd neked. Hiszen annyian vannak, akik csak a saját bőrükön tanulnak. Hiába mondják neked, hogy meg fogsz bukni, hiába sejlik fel ez benned is, addig nem fogod komolyan venni, míg egyszer meg nem buksz.

Akkor kezdesz majd el tanulni. És bár folyton az jár majd a fejedben - bár eddig is tanultam volna - nyugodtabb leszel, mert úgy érzed majd, eztán boldogulni fogsz. Tanulni fogsz, s tudni. És ahogy mindenki büszke arra amije van, te is büszke leszel majd a tudásodra. Kérkedni fogsz vele, és alig várod majd, hogy megmutathasd. Hogy bizonyíthass. Ehhez kell majd a vizsga. Várni fogod a vizsgát, mert bizonyítani akarsz. Magadnak, az osztálytársaidnak, és magának az iskolának is.

És bármennyire is magabiztosnak és okosnak érzed majd magad, ugyanolyan ijedt és ideges leszel majd, mikor a tanár a naplót lapozgatja, azon tűnődve, ki feleljen ma. Akkor nem akarsz majd felelni. Akkor nem leszel majd magabiztos. Akkor nem érzed majd magad okosnak.

De ez nem számít. Hiszen bármennyire is biztos magában az ember, a kudarc lehetősége mindig ott lebeg a szeme előtt. A félelmet le tudod győzni, de kiirtani soha.

Tanuljunk hát, és készüljünk a vizsgákra, mert mi mind rossz diákok vagyunk az élet iskolájában.

...és bár ne kellene megbuknunk ahhoz, hogy tanulni kezdjünk.

(Az írás a Bombagyáron is olvasható.)

Tegyük fel, hogy Isten intelligens, és igazságos.

Ez kizárná azt, hogy valaki aki nem bűnös, bűnhődjön. A bűnhődésnek, vagyis a szenvedésnek, oka kell hogy legyen. De ha nincs oka? Ha nem bűnös aki bűnhődik? Ha jó? Akkor miért a szenvedés?

Ha nincs oka, akkor célja kell, hogy legyen.

"Kereszt alatt erősödik az ember." Valami ilyesmit szoktak mondani. Nem azért cipeli a keresztet, mert bűnös. Nem büntetés az, hanem eszköz az átalakuláshoz. Az átalakulás pedig fájdalommal jár.

Kell-e hát feltennünk olyan kérdéseket mint hogy: "mivel érdemeltem ki ezt?". Nem, hiszen ha valóban nem látjuk a szenvedés okát, nincs bűn amiért bűnhődnünk kellene, akkor a szenvedésnek célja van.

Célja, amit csak akkor érthetünk meg, ha elértük. Akkor fogjuk megérteni miért kellett szenvednünk.

Ne gondolkozz hát azon, miért. Ne gondolkozz azon miért éppen te. Keresd a célt. Hiszen a szenvedés célja, sokszor egyben az oka is.
 

Mit lehet erről írni. Új dizájnja van a blognak és kész. Változtam én is, változni fog a blog is, akkor a dizájn miért maradjon a régi?

Igen, vissza.

A bombagyárra pár napja írtam egy bejegyzést, aminek a lényege tulajdonképpen az volt, hogy igen, eltűntem fél évre, nem véletlenül, de most itt vagyok újra. Nem is volt célom kint hagyni, hiszen csupán erre kellett a bejegyzés. Csak egy köszönés volt.

Páran örömmel köszöntöttek, és jelezték, hogy örülnek hogy újra itt vagyok, míg másoktól gúnyos megjegyzéseket kaptam.

Azóta írtam már egy kissé összecsapott bejegyzést, Mi az érték? Hol az érték? - Filmek és irodalom címmel. Rengetegen félreértették, de emellett sajnos én is igaznak látom azt, hogy nem úgy írok már, ahogy régen.

De tudtam is, hogy nem fogok tudni úgy írni. A köszöntő bejegyzésemben említettem, hogy az elmúlt fél év során szellemileg és lelkileg is egy alacsonyabb szintre estem vissza. Tessék, most bebizonyítottam, hogy tényleg így van.

Mindenesetre állítólag vannak értékes gondolataim még, ezeket meg fogom osztani veletek, és a Bombagyár közösségével is. Sajnálatos dolog, hogy ezeket már nem tudom majd abban a stílusban előadni, mint régen.

Viszont pesszimizmus lenne azt gondolni, hogy az elmúlt fél év alatt mindenben csak rosszabb lettem. Fizikailag például fejlődtem.

Azzal hogy az írást és a szellemi tevékenységet háttérbe szorítom majd, más dolgokat előrébb helyezhetek. Kérdés, hogy vevő lesz-e rá a társaság, vagy senki sem akar majd felállni a kényelmes kis székéből. Meglátjuk.

De ezekről majd még később. Addig el kell intéznem pár dolgot.

Sokan kérdezték már, hogy miért nem írok, hova tűntem, mi van velem?

Ezekre a kérdésekre nem fogok válaszolni, de annyit elmondok, hogy egy darabig biztosan nem fogok írni. Olyan problémák merültek fel ugyanis az életemben, melyek háttérbe szorítottak minden egyéb tevékenységet vagy problémát. Nem tudok én most politikával meg ilyesmivel foglalkozni, és nem is akarok. Az egész világnézetem kezd összedőlni, és nem azért mert hamis az alap, hanem mert én nem tudom már egyben tartani, és értelmét sem látom. Amiket, és ahogy most tudnék írni, azok nem illenének ebbe a blogba, és a Bombagyárra sem. Majd ha megoldódtak a problémáim, legalább a legnagyobb, akkor talán írok majd újra.

Ha nem, hát meglátjuk mi lesz. De egyszer még biztosan fogtok hallani rólam.

üdv
Főnix

Utószóként: Gyenge volt a háromszögem, az volt a baj.

Ma két bejegyzést is írtam, de végülis nem tettem fel őket. Semmi értelme.

Annak viszont lenne értelme, amit most szeretnék csinálni. Lassan egész estés filmet csinálhatunk azokból a videókból amiken cigányok vernek és aláznak meg magyar fiatalokat, és szerintem semmilyen módon nem segít az, ha megírjuk, hogy ez milyen szar így, ti pedig megírjátok, hogy "hű de meg kellene ezeket ölni".Nekem ebből baromira elegem van.

Szóval itt már írogatni rég értelmetlen. Én természetesen egymagam nem fogom megoldani ezt a problémát, de azt hiszem tudnék tenni az ügyért. Viszont kell egy kis segítség, mert van amit sajnos nem tudok megoldani.

Kellene nekünk egy hely Budapesten. Nagyjából tornaterem nagyságú. Fedett. Értelemszerűen minél nagyobb, annál jobb, de ha kisebb, jobb híján az is megfelel. Fizetni, nos azt sajnos nem tudnánk érte. Bérelni esetleg, de ugye itt most nem bizniszről van szó. Tehát kell nekünk egy hely, amit használhatunk. Tönkreverni nem fogjuk, viszont berendezni kicsit igen. Természetesen csak mozdítható dolgokkal. Ja és hosszútávra kellene. Mondjuk ha heti 2-3 napon pár órát miénk lehet a hely, akkor már elégedettek leszünk. Persze ha valaki örökbe nekünk ajándékozna egy megfelelő termet, akkor végtelenül boldogok és hálásak lennénk. Szintén fontos szempont, hogy a tulajdonos nemzeti érzelmű legyen. Elvi okokból.

Egy ilyennek már örülnénk

Napi húszezren olvasnak minket, csak tud valaki segíteni. Semmi törvényelleneset nem akarunk csinálni, csak azért titkolózok, mert nem szeretem a "na majd ez lesz, meg az lesz, majd meglátjátok" jellegű szövegelést. Aki tud helyet azzal természetesen megosztjuk a bővebb infókat is.

Szóval várom a kommenteket és a leveleket, itt a lehetőség hogy dühöngés helyett csináljunk is valamit azért, hogy ne legyünk elnyomottak a saját hazánkban.

(Az írás a Bombagyáron is olvasható)

A napokban érdekes könyv akadt a kezembe. Bár nem foglalkoztat különösképp az ilyesmi, gondoltam belenézek, úgyis vártam valakire. A könyv a Mit jelentenek az álmok? - Lexikon A-tól Z-ig címet viselte. Hogy ki mennyire hisz benne, hogy az álmoknak jelentősége van, azt mindenki döntse el maga. Számos eset (ha csak a saját életünket nézzük is) igazolja azonban, hogy az álom nem csupán értelmetlen képsorozatok összessége, hanem jelentése van, sőt, néha még közelgő eseményeket is megjósolhat. Persze ezt nem muszáj elhinni.

Hanns Kurth viszont részletesen foglalkozott az álomfejtéssel, és hosszas kutatómunka alapján írta meg ezt a könyvét. Lássunk most belőle pár érdekesebb részletet. (Az egyes kifejezések összes jelentését kiírtam, tehát nem volt szándékomban a számomra kevésbé kellemes jelentéseket elhallgatni.)

Bőr (emberi):

- barna vagy fekete bőrt látni, vagy a mi bőrünk barna vagy fekete: rossz szándékok lepleződnek le; nőknél házasságtörés
- sárga: bizonyos dolögban bátortalanok vagyunk
- fehér: öröm
- finom bőrt érinteni: valaki határozottan ellenáll

Cigány:

- cigányt látni vagy beszélni vele: az anyagiakban legyünk óvatosak, még akkor is, ha az illető sok széppel és újjal ismertet meg
- a barátunk: olyan barátra találunk, akiben szükség vagy veszély esetén feltétlenül bízhatunk
- pénzért jósoltatni vele: hamarosan orrunknál fogva vezetnek
- üzletet kötni vele: becsapnak a pénzzel
- őszintén szeret bennünket: az igazi szerelem sziklaszilárd hűségét jelzi; a partnerünk tűzön-vízen át kitart mellettünk
- flörtölünk vele: szomorú és nem következmények nélküli szerelmi élmény, boldogtalanság a házasságban
- cigányzenét hallgatni: romantikus élmény

Kínai:

Nagyon különböző dolgok szimbóluma: gyakran az alattomosságtól való félelem, vagy saját alattomosságunk leleplezése
- kínaival beszélni: álnok ember
- kínait látni: ha szorgalmasan dolgozunk, elérjük célunkat

Néger:

- a fény harca a sötétségel, többnyire negatív lelki élet
- négert látni: óvakodjunk a túlzásoktól
- néger a barátunk: békét kötünk ellenfelünkkel
- négerrel összeveszni: súlyos támadásoknak leszünk kitéve
- önmgaunkat négernek látni: arra szólít fel, hogy egy bizonyos ügyben legyünk nyíltak és őszinték

Zsidó:

Nem szerepel a lexikonban.

Forrás: Hanns Kurth: Mit jelentenek az álmok? - Lexikon A-tól Z-ig (1976)

(Az írás a Bombagyáron is olvasható)

Hé Te! Tudom, hogy sietsz, vár a kocsma, koncert lesz, meg minden, de várj egy percet kérlek, szeretnék feltenni neked egy kérdést.

Mi a célod?

Ne, ne pislogj ilyen meglepetten, és ne feszengj. Rajta, mondd. Mondhatsz bármit, nem foglak kinevetni. Főleg, hogy a választ nem nekem kell adnod, hanem magadnak. Tényleg szeretném ha most megállnál egy kicsit az olvasással, és átgondolnád mi a célod. Biztos több is van.

Persze bizonyára mindenki megfogalmaz most magának valami olyasmi célt, mint a szebb jövő, Magyarország talpra állítása, a rend helyreállítása, satöbbi. Most kicsit tegyük félre ezeket, és nézzünk pár egyszerűbb példát. Mert ahhoz, hogy ilyen nagy célokat elérj, előbb kisebb célokat kell elérned. Ahhoz, hogy megmászhass egy nagy hegyet, előbb fel kell készítened a saját tested a feladatra. Szóval vegyünk szemügyre most egy kisebb célt.

Ha férfi vagy, biztosan szeretnél például nagy és erős lenni. Ne hozd a hülye kifogásaid, teljesen természetes, hogy az szeretnél lenni. Biztos sokszor elképzelted már, ahogy titánként lépkedsz a sok kis ember között, hogy veled senki sem mer kikezdeni, hogy te bárkit meg tudsz védeni, és hogy mások irigykedve bámulnak. Pont úgy, ahogy most te, azokat a bizonyos "titánokat".

Tényleg jó lenne ugye? Vagy tényleg jó lenne például gazdagnak lenni. No nem annyira, a francnak se kell három Audi, meg gyémántberakásos bárszekrény, de azért igen kellemes az, ha valamire szükséged van, és meg tudod venni.

Vagy biztos szeretnél például jó harcos lenni. És akkor senkitől sem kellene félned, sem neked, sem a szeretteidnek. Ez is biztos ezerszer átfutott az agyadon miközben gagyi karatefilmeket bámultál. Mondom, ne érezd most kellemetlenül magad, az teljesen rendben van, hogy te ilyesmire vágysz. Sőt, ez helyes. Jó.

Tehát megvannak a céljaid, és valóban jó lenne, ha elérnéd őket. Na de mit teszel te ezért? Hm?

El akarsz valamit érni, látod a célt. Ott van, szinte elérhetetlen távolságban. Legalábbis úgy tűnik. De hidd el nekem, megvan hozzá az út. Az, hogy azonnal nem látod, nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Miért nem indulsz el a célod felé? Miért csak vágyakozol rá? Miért van az, hogy esténként az ágyadban fekszel, bámulod a plafont, és azon gondolkozol, "de jó lenne..."? Kelj már fel!

Gondolkozz már! Mi, emberek, eljutottunk a Holdra, meghódítottuk a legmagasabb hegycsúcsokat, és az óceánok legmélyebb zugait. Nem volt célunk, amit idővel ne értünk volna el.  És te, te azt mondod, amit te akarsz, az lehetetlen. Hogy úgysem sikerülhet. A kicsinyes céljaid, amik a világ szempontjából teljesen jelentéktelenek, szerinted túl hiú vágyak. Fogd már fel végre hogy nincsen lehetetlen. Minden, amire csak vágyhatsz, a legmerészebb álmaid is, már teljesültek. Ugyanolyan egyszerű emberekkel, mint te. A különbség annyi volt, hogy ők elindultak az úton a céljuk felé. Mondd már meg, hogy mire vársz még!

Engedély kell? Kitől? Biztatás? Ugyan már. Kezdő lökés? Azt már megadtad magadnak azzal, hogy vágyakozol.

Segítőket szeretnél? Hidd el, meg fogod találni őket. De a startnál egyedül vagy. Egyedül kell elindulnod, de az úton számos segítőre lelsz majd. Hidd el, így lesz.

Nos?

Most ahogy elgondolod, egy hónap múlva mennyivel leszel közelebb a célodhoz? Hát persze hogy semmivel. De ha már most elkezdenél tenni érte, akkor? Gondold át. A cél felé vezető út olyan, hogy minél határozottabban lépkedsz rajta, és minél erősebb a hited, annál könnyebben veszed majd az akadályokat, és hamarabb eléred a célod, mint hinnéd.

Megint azt hiszed, hogy ez csak hülye duma, ez "nem így működik". Hát akkor hogy? Vannak emberek akik úgy születtek, hogy nekik bármi sikerülhet, és vannak akik soha semmit nem fognak elérni az életben? Nem hiszem. De ha így is lenne, honnan tudhatnád, hogy nem a nyertesek közé tartozol, míg nem indulsz a versenyen?

Ahelyett, hogy azon gondolkodnál, hogy lehet AZONNAL célba érni, erőfeszítés és idő nélkül, inkább indulj el. Mert míg ezen gondolkozol, teljesen feleslegesen, hosszú utat tehetnél meg. Nincs teleportáció. Nincsen. El kell indulnod. Évek óta gondolkozol már azon, hogyan juthatnál oda AZONNAL. Vagy hogy milyen jó lett volna oda születni. Persze, biztos van aki a célvonalon született, de te nem. Ahelyett hogy ezen sajnálkoznál, szedd össze magad, és indulj el. Mennyi időt akarsz még elvesztegetni álmodozással, és a "de jó lenne ha" gondolaton való rágódással?

Miért nézed le magad ennyire? Miért gondolod, hogy az, ami talán már százaknak, ezreknek, millióknak sikerült, neked biztosan nem sikerülhet?

Szeretném, ha MOST elindulnál az úton, ami a célodhoz vezet. Indulj el most, és egy hónap múlva ilyenkor ülj le, és gondold át hol tartasz. Hogy mennyit haladtál. De tudnod kell, hogy az úton nem elég elindulni, mert ha az első pár lépés után megállsz, még nem jutsz sehova. Indulj el, és menj, törj előre, megállíthatatlanul.

És előbb-utóbb, el fogod érni a célodat. Amire úgy vágysz, és ami most elérhetetlennek tűnik, nemsokára a tiéd lesz. Csak rajtad múlik, senki, de senki máson.

Úgy a jövőnk is, csak rajtunk múlik, senki máson. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha. Az emberi akaraterő BÁRMIT képes legyőzni. A te legnagyobb ellenséged pedig nem az, aki szembenáll veled, hanem a te gyengeséged. Ha azt legyőzöd, aki veled szemben áll, már nem lesz ellenfél.

És miután elérted a célodat, azon fogsz gondolkodni: "Miért nem indultam el előbb?". És bánni fogod, hogy nem léptél rá egyből az útra, ahogy megpillantottad a célt. De még nem késő. Indulj el most, de ne holnap. Mert a holnap mindig újabb holnapot szül. Elég időt vesztegettél már. Nem lehetsz annyira rossz, hogy saját magadat foszd meg, saját álmaidtól.

Aki pedig most azt mondja: "Ennek a bejegyzésnek mi értelme volt? Ez nem illik ide." az nem indult el. De bízok benne, hogy vannak, akik igen. Van, akinek egy ekkora kezdőlökés elég, van aki csak akkor jön rá, milyen jó lett volna járni, miután már levágták mindkét lábát. Ezt ne várd meg.

Indulj el most, vagy maradj egy kibaszott vesztes egész életedben.

(Az írás a Bombagyáron is olvasható.)

Mint azt bizonyára mindannyian tudjátok, pár nappal ezelőtt, pontosan március 21-én tartották meg az idei antirasszista világnapot. Megemlékezhettünk azokról a szegény elnyomottakról akiket a fehérember sanyargat szüntelen. A sátáni fehér ember, ami napjainkban már csak a Föld összlakosságának 5-9%-át teszi ki, és életstílusa, illetve a nem-fehérek szaporulata miatt ez a szám idővel egyre csak kisebb lesz.

Tehát ezen a nagyszerű napon örvendezhettünk Európa sokszínűsége felett, ugyanakkor pedig sajnálkozhattunk azon, hogy még mindig nem sikerült minden rasszistának betömni a száját, börtönbe zárni, vagy golyót röpíteni a fejébe.

Mert a rasszizmus természetesen rossz. Még csak nem is csupán egy téves eszme, hanem a rasszizmus maga a gonoszság.
Éppen ezért nem beszélhetünk róla, és nincs szükség arra, hogy érvekkel, kutatásokkal, statisztikákkal, vagy tudományos módszerekkel bizonyítsuk helytelenségét.

Ez az igazság, melyet megkérdőjelezni tilos. Hogy miért? Mert ezt mondja a jelenlegi hatalom. Majd ha más lesz hatalmon, más lesz az igazság. Ami fontos, hogy az igazságot bizonyítani sosem kell, elég elhallgattatni azt, aki nem hiszi el.

De túlságosan elkalandoztam. Én ma nem akartam írni, csak egy levelet szerettem volna megosztani veletek. Egy barátom ismerőse írta. Ismerem a srácot, sok közös ismerősünk is van, a levél igaz.

És ami különlegessé teszi, hogy a benne leírtak pont most történtek, március 21-én, az antirasszizmus világnapján.

[A történetben szereplő neveket biztonsági okokból átírtam. Akinek tudnia kell az úgyis tudja kikről van szó.]

Ez törént idén az antirasszizmus világnapján. És ehhez hasonló esetek történnek nap mint nap. A támadók száma, a támadás oka, a sérülések mértéke, az változó. De egy dolog minden ilyen esetben közös...

 

...Az elkövetők származása.

(Az írás a Bombagyáron is olvasható)

A cigánybűnözés kronológiája - 2008 január 1-től 2008 június 30-ig

Ezt a bejegyzést még tavaly kezdtem el megírni. Akkor még nem volt cigánykérdés. Cigánybűnözés főleg nem, de az ugyebár most sincs. Aki cigányproblémát mert említeni, azt azonnal letorkollták a szokásos (náci, rasszista, kirekesztő, stb..) jelzőkkel a különféle baloldali beállítottságú megélhetési (vagy önkéntes) idióták. Mostanra ez megváltozott, már naponta olvashatunk a különféle újságok vagy hírportálok hasábjain a cigányságot érintő problémákról, de persze még mindig nem elfogulatlanul és őszintén.

Ezért döntöttem úgy, hogy átnézem a tavalyi év híreit, lássuk valóban mekkora a cigányprobléma. Tényleg csak néhány elszigetelt, egyedi esetről van szó, vagy valóban kiemelkedőek bűnelkövetésben és társadalomellenes viselkedésben?

Forrásként a kuruc.info cigánybűnözés hírkategóriáját használtam fel. Azért ezt, mert tudtommal a kuruc.info az egyetlen portál ami külön foglalkozik a cigánybűnözést érintő hírekkel. A hírek túlnyomó többsége természetesen más - független! - hírportálokon is megjelent, helyi híroldalakon, országosakon, híradókban, újságokban, stb..

A híreket időrendben olvashatjátok, 2008 január elsejétől egészen június harmincadikáig.

A híreket két részre válogattam. A normál betűvel írott bűncselekmények elkövetője valószínűsíthetően cigány, erre utalhat például a település (ami vagy javarészt cigányok lakta terület, vagy kiemelkedő cigánybűnözéséről elhíresült) vagy az elkövetés módja, esetleg maga a bűncselekmény típusa (színesfémlopás, falopás). Ezen hírek egyikéről sem állítom teljes magabiztossággal hogy cigányok lennének az elkövetők, azonban akinek van némi rálátása erre a területre, tisztában van vele, hogy feltételezéseim nem alaptalanok az elkövetők származását illetően.

A cikk természtesen nem a kuruc.info cigánybűnözés hírkategóriájának pontos másolata, mivel azokat a híreket amiknél nem láttam elég bizonyítékot az elkövető származására, kihagytam. Ezen kívül a híreket röviden próbáltam összefoglalni, és a kuruc.info jellegzetes stílusát sem vettem át.

A vastag feketével írott bűncselekmények elkövetőiről pedig egyértelműen bebizonyosodott hogy cigány. A bizonyíték lehetett a név, fotó, videofelvétel, szemtanúk elmondása, helyiek beszámolója, illetve maga a (független [vagy baloldali kötődésű]) hírforrás.

Próbáltam a kérdéses részeknek utánajárni, de még így is lehetséges hogy néhol tévesek az információim. Ezek nem szándékos csúsztatások, hanem tévedések, melyeket javítani fogok, amennyiben bebizonyosodik hogy az elkövetők nem cigány származásúak.

Másfelől tudnunk kell, hogy ezen cikk csupán töredéke a valóságnak. A legtöbb bűncselekmény nem hírértékű, és mivel az emberek mostanra teljesen elvesztették hitüket a rendőrségben és az igazságszolgáltatásban, így csak különleges esetekben tesznek feljelentést, tudván hogy az az esetek többségében nem vezet semmiféle eredményre.

Ezen bejegyzéshez nem kívánok semmiféle megjegyzést fűzni, illetve nem vonok le semmiféle következtetést, csupán az volt a célom, hogy áttekinthessük kronologikusan azt, ami a hivatalos - politikailag korrekt - álláspont szerint nem létezik, és amiről beszélni tilos.

Továbbá kíváncsian várom a különféle cigányvédő szervezetek reakcióját. Bizonyára ők is összeállítanak majd egy legalább ilyen hosszú listát azokról a bűncselekményekről, amiket magyarok követtek el cigányok ellen. Hiszen szerintünk cigánybűnözés nincs, a szélsőjobb viszont folyamatosan rettegésben tartja és terrorizálja az ártatlan cigányságot. Ha ez az igazság, itt egy egyszerű lehetőség arra, hogy bizonyítsák.

A cikk kizárólag a Magyarországon 2008 jan. 1. és 2008 júni. 30. között elkövetett(!) bűncselekményekkel foglalkozik!

(Az írás a Bombagyáron is olvasható)

Klikk ide!

Nem tudom. Sokan kérdezik ezt tőlem aggódva manapság, de én nem tudok nekik választ adni. Mert én sem értem.

Az elmúlt egy hónapban rengeteg dolog megváltozott. Emberi kapcsolataim nagyrészét teljesen megszakítottam. Megszakítottam a kapcsolatot egy nagyon kedves lánnyal, akit már régóta ismerek, és mindigis kedveltem. Megszakítottam a kapcsolatot azzal a sráccal is, akit szintén régóta ismerek, és azt hiszem kimondhatom, az évek során a legjobb barátommá vált. Már nem beszélünk. Megszakítottam a kapcsolatot egy olyan emberrel is, akitől sokat tanultam, és akire felnéztem. És megszakítottam a kapcsolatot azzal is, aki a legfontosabb volt.

Megszakítottam a kapcsolatot az összes többi barátommal és haverommal is. Már nem járok el kocsmázni a kopaszokkal. Nem találkozom velük sem. Nem keresem őket, és már ők is egyre kevésbé keresnek engem.

Gyakrolatilag minden emberi kapcsolatomat megszakítottam. És nem tudnám megmondani miért. Kivéve egyet. Annak volt konkrét oka. De a konkrét ok is csak kivégzése volt egy már haldokló kapcsolatnak. Kár volt érte. Én úgy éreztem abból a barátságból még lesz valami. Valami nagyobb. Hát tévedtem.

De változott a hozzáállásom másokkal szemben is. Nem értem magam, de úgy érzem meglazultak azok a szálak amik engem az úgynevezett nemzeti oldalhoz kötöttek. Eleinte azt hittem ez múló állapot, valamiféle érzelmi mélypont, de nem. Teljesen megváltozott a hozzáállásom. Régebben örültem ha valakin megláttam a mi jelképeinket, ha valakitől olyasmit hallottam amit mi is mondani szoktunk. De már nem. Sőt. Az ilyesmi dühít. Feldühít, mert ezek az emberek nem tudják mit beszélnek. Meglátják ami a szemük előtt van, ki is tudják mondani amit látnak, de ennél tovább nem gondolkodnak. Azt hittem a nemzeti oldalban van erő. Most úgy látom nincs. Nincs egység. Nincs erő. Nincs hit.

Ez az egész egy illúzió. Egy piros-fehér-zöld álarc, ami mögött nincs semmi. Ugyanolyan káosz mint a másik oldalon.

És magamat sem annak látom már aminek eddig. Értéktelen vagyok én is. Nagyképű vagy hiú sohasem voltam, de így is azt érzem, a múltban túlértékeltem önmagam. És talán ti is túlértékeltetek engem. Mégis mit csinálok én ami miatt értékes lennék? Írok néha egy-egy cikket, és igen ritkán az is előfordul, hogy egy írásom igazán jó lesz. Tanulságos, lelkesítő, vagy mittudomén.

De ettől én leszek valaki? Nem hiszem. Az a baj hogy nem igazán látom magam értékesebbnek azoknál a tömegembereknél akiket annyira lenézek és megvetek.

Ezért nem írok már egy jó ideje. Nem mondom hogy befejezem az írást, de egy kis szünetre mindenképp szükségem van. Át kell gondolnom a dolgokat. Átértékelnem mindent. És ezt is teszem már egy ideje. Leromboltam gyakorlatilag mindent, és most tanácstalanul ülök a semmi közepén, azon tűnődve, mit építsek. És azon, hogy van-e értelme egyáltalán építeni.

Persze aki ezt olvassa, bizonyára úgy gondolja ez nem komoly, átmeneti hangulatingadozás, ilyesmi. Nos az átmeneti hangulatingadozás egy több mint egy hónapja tart már. Ennek nem lesz hirtelen vége. Talán csak változni fog.

A nevem azért lett Főnix, mert egyszer már újjászülettem. Ekkor kaptam meg azokat az értékeket, amik idáig vezettek. Most pedig úgy érzem ismét újjászületek. Vagy meghalok.

Nem tudom volt-e értelme mindezt leírni. Azt hiszem nem. De legalább azok akik engem gyűlölnek, most örvendezhetnek. Azonban el kell hogy keserítsem őket, ez a gyűlölet nem kölcsönös. Tényleg nem az.

Az utóbbi időben teljesen elfordultam magamtól. Nem törődtem magammal. A barátaimnak, a haverjaimnak, és a nemzettestvéreimnek áldoztam minden időm. Most azonban úgy érzem vissza kell fordulnom önmagamhoz. Egyszer egy bölcs ember azt mondta: "Ne akarj másokat felvilágosítani, míg a te elmédben is sötétség uralkodik!" Akkor azt mondtam neki, hogy attól még segíthetek azoknak, kiknek az elméjében az enyémnél is halványabb a fény, de most úgy érzem azt kell tennem amit ő mondott. Meg kell találnom a teljes igazságot, be kell hogy töltse elmémet a fény. Ezzen fogok most dolgozni egy darabig minden erőmmel.

És hogy mit fogok most tenni? Hogyan tovább? Nos, ezt én sem tudom. Azt hiszem visszavonulok kicsit, míg letisztulnak fejemben a dolgok. Talán írni azért fogok, hiszen bármennyire is rossz helyzetben van az ember, néha megjön az ihlet. És ha az írásaimmal akár egyetlen embert is sikerült jobbá tennem, jobb irányba terelni, akkor azt hiszem megérte. Ezt talán még van értelme csinálnom.

Visszavonulok az aktív tevékenységtől, azt hiszem végleg, és inkább olvasásra fordítom időm nagyrészét. Hogy tényleg megértsem a dolgokat. A világ működését, a jó és rossz fogalmát. Mert úgy érzem ezek a legalapvetőbb dolgok, mégis, legtöbbünk ezeken sosem gondolkozik el, és így esélyünk sincs rá hogy VALÓBAN megértsük a dolgokat. Hogy tényleg tisztán lássunk, és hogy kimondhassuk, tudjuk AZ igazságot. Tanulnom kell. Erre van most szükségem.

Azt hiszem életem legrendszertelenebb, és legértelmetlenebb bejegyzése volt ez. De ebből talán megérthették páran, hogy miért vagyok mostanában annyira más. Talán volt akit érdekelt.

 

Mielőtt belevágnék, szeretnék tisztázni pár dolgot.

A Bombagyár egy blog, különböző szerzőkkel, akik bizonyos kérdésekben különböző nézeteket vallanak. Mivel – ahogy én tudom – egyikünk sem elkötelezett híve semmilyen ideológiának, (gyengébbek, és a kuruc.info szerkesztőinek kedvéért: Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elveink, hanem azt, hogy nem egy bizonyos könyvből merítjük minden gondolatunkat, és nincs olyan „vezetőnk” akivel MINDENBEN egyetértünk) az egyes kérdésekre vagy problémákra adott válaszaink tudásunk, ismereteink, tapasztalataink, függvényében különbözők lehetnek. Tekintve, hogy blogról beszélünk, aminek elsődleges célja a felvilágosítás, melyet nem primitív propagandával, hanem elgondolkodtató, tényfeltáró írásokkal próbál elérni, nem gond, és főleg nem „belviszály” az, ha két szerző egymástól különböző véleményt fogalmaz meg egy bizonyos eseménnyel kapcsolatban.

Mielőtt bárki azt hinné, nem azért mentem ki, mert nemzetiszocialista vagyok. Nem vagyok az. Ez pedig nem holmi mentegetőzés, csupán egyszerű tényközlés. Bár mint ilyen, gyakorlatilag felesleges, ugyanis mindig vannak, akik jobban akarják tudni, hogy én mi vagyok.

Hogy akkor miért mentem ki?

Azért, hogy megemlékezzek azokról a német és magyar hősökről, akik életüket áldozták a söpredék, a csőcselék ideológiája, a bolsevizmus elleni küzdelemben.

Talán stratégiai, vagy taktikai szempontból nem volt jó döntés a kitörés, pontosabban az ehhez vezető döntések nem voltak helyesek. Talán.

Talán meg lehetett volna kímélni Budapestet. Talán meg lehetett volna kímélni sokezer német és magyar férfi életét. Talán meg lehetett volna kímélni a hidakat, az épületeket, talán meg lehetett volna rövidíteni a háborút…

De mit nyertünk volna ezzel? Pusztán anyagi dolgokat. A hidakat, az épületeket újjá lehet építeni. Azok pusztulása nem tragédia. A becsület elvesztése, az az igazi tragédia. Ami nem pár évnyi építkezésbe, hanem örök szégyenbe kerül. Talán az áruló románokról kellene példát vennünk? Talán azt kellett volna mondanunk, azok a házak ott többet érnek, mint a becsületünk? Talán azt kellett volna mondanunk, ezeknek a férfiaknak az élete többet ér mint a hűségünk?

NEM!

És azok a férfiak sem mondták volna ezt. Mert egy katonának, egy igazi harcosnak, igazi beteljesülése nem az anyagi síkon aratott győzelem, hanem a szellemi síkon kivívott győzelem. Az oroszokat, a tankjaikat, vörös hordáikat legyőzni sem lehet akkora dicsőség, mint saját démonainkkal szembeszállni, és felettük győzedelmeskedni. Győzedelmeskedni a gyávaság, a félelem, a kétségbeesés, a gyengeség, és az önzés felett. Ki így hal meg, annak jutalma nem zsold, hanem örök dicsőség.

Büszke vagyok rá, hogy ahhoz a nemzethez tartozok, mely képes volt meghozni egy ekkora áldozatot. Mely tündöklő pajzsként tartóztatta fel a vörös hordát, és küzdött még akkor is, mikor biztosan látta már, nincs esély a győzelemre. A mi őseink bátor harcosok voltak, nem árulók, nem sikamlós politikusok, és nem materialista érdekemberek.

És ha mégis valahogy megmagyaráznánk, hogy a vezérek, a parancsnokok rosszul döntöttek, hogy stratégiailag nem volt helyes az út, amit kijelöltek, ez csökkentené a harcban elesett hősök dicsőségét? Ha a katonák utolsó leheletükig büszkén küzdenek a gonosz ellen, de a parancsnokuk rossz döntést hoz, akkor ők már nem hősök? Dehogynem.

Nekünk magyaroknak, nincs miért szégyenkeznünk. Büszkék lehetünk őseinkre. És büszkék lehetünk minden egyes férfira, nőre, és gyermekre, aki a vörös rém ellen felvette a harcot. Még akkor is, ha nem győzött. Ha esélye sem volt a győzelemre. Büszkeséggel tölthet el minket, hogy egy olyan háborúban, egy olyan szent háborúban, melyben sok erős elbújt, s megfutott a harc elől, mi az első sorokban küzdöttünk, vállvetve német testvéreinkkel.

És ha feladtuk volna, mit nyerünk? Lerövidült volna az ostrom? Igen. Kevesebb épületet lőttek volna rommá? Igen. Kevesebb magyar esett volna el? Igen.

De kérdem én, mi ez az 52 napos ostrom, az azt követő több évtizedes kommunizmushoz képest? Amikor nem házainkat rombolták, hanem a múltunkat, jelenünket, és jövőnket. Amikor nem katonákat gyilkoltak, akik erre vállalkoztak, hanem mindenkit, válogatás nélkül. Amikor nem betegségek fertőzték népünket, hanem egy sokkal borzalmasabb dolog, a bolsevizmus. Amikor nem egy várost romboltak le, hanem egy egész ország büszkeségét és tisztaságát. Nincs az a bombázás, ami után egy ország ne lenne képes talpra állni, de mikor a bombák a nemzet elméjét és lelkét sebzik meg, abból talán sohasem fog teljesen felépülni.

És hogy én mit tettem volna, ha ott vagyok? Ha lett volna, erőm, hitem, és bátorságom: kitartok. Kitartok, és harcolok. Mert minden egyes leölt bolsevik eggyel kevesebb megerőszakolt és megalázott magyar nő. Mert minden egyes leölt bolsevik eggyel kevesebb bűnöző. Mert minden egyes leölt bolsevik eggyel kevesebb késszúrás nemzetünk testén. Utolsó leheletemig harcoltam volna a nemzet- család- és Istenellenes bolsevizmus ellen.

A Becsület Napja nem a nemzetiszocializmus ünnepe. A Becsület Napja a hősiesség, a bátorság, a hűség, a becsület ünnepe.

Ezért mentem én ki a Hősök terére.

 (Az írás a Bombagyáron is olvasható)

Miért kell megemlékeznünk a hősökre?

Elsősorban talán azért, mert ha nem emlékezünk meg róluk, idővel talán azt is elfelejtjük, mit jelent hősnek lenni.

Mert talán ez a világ már nem érdemel, és ez a rendszer nem akar hősöket.

És talán már nem is akar senki hős lenni.

Pedig van-e annál magasztosabb dolog, mint két lábon állva, büszkén, a gonosz elleni harcban elesni? Van-e férfiasabb halál ennél? Van-e nagyobb áldozat ennél? És van-e nagyobb dicsőség?

Van-e nagyobb dicsőség annál, mint hogy ahhoz a nemzethez tartozol, melyet a történelem egyik legnagyobb férfija, Adolf Hitler, a hősök nemzetének nevezett?

Van-e nagyobb dicsőség annál, mint hogy a mi nagyapáink voltak azok, akik büszke harcosként feszültek neki a szennyet és romlást okádó vörös hordának?

Van-e nagyobb dicsőség annál, mint hogy minden magyar és német harcos szeme előtt az lebegett: "Minden lelőtt vörös féreg eggyel kevesebb megerőszakolt és meggyalázott magyar nőt jelent!" ?

Van-e nagyobb dicsőség annál, hogy mi, a mi őseink, testükkel védték a többi országot a vörös fenevadtól? Hogy életüket áldozták más férfiakért és nőkért, más családokért, és még más nemzetekért is.

Van-e ennél nagyobb dicsőség?

Aligha.

És hogy a háborút elvesztettük? Igen, a háborút talán elvesztettük, de a becsületünket nem. És ez az, ami igazán fontos. Az anyagi világban legyőztek minket, de valójában nem vagyunk vesztesek. Ennek a háborúnak mi vagyunk az igazi győztesei.

Azzal győztünk, hogy nem adtuk át magunkat önként a gonosznak, hanem harcoltunk ellene, utolsó lehelletünkig. És azok a német és magyar férfiak, akik ott életüket vesztették a bolsevizmus elleni szent háborúban, ők büszkén állhatnak majd meg az Úristen előtt, és elmondhatják, "Megtettem mindent."

És ez a fontos. Ez az igazi győzelem!

És ezért leszek én ott ma, a Becsület Napján.

Hogy lássa a világ, vannak még akik szemében nem a pénz, az anyag, az érték, hanem a hűség, a becsület, a hősiesség.

Lássa a világ, és tudja meg, a földi élet rövid, de vannak akik örökké élni fognak.

Élni fognak minden magyar férfi, nő, és gyermek szívében. Mert az ő hősiességük ad nekünk reményt, és erőt a harchoz. Az ő hősiességükből táplákozik a mi hitünk. A mi hitünk abban, hogy van miért harcolni. És ha győzni nem is fogunk, talán egyszer majd rólunk emlékeznek meg így, és mi sírjainkat fogja tisztaszívű emberek ezreinek könnye áztatni.

Ha ennyit elérünk, akkor már megérte.

Emberek gyülekeznek a parkban. Ősz van. Rég lehullott már minden levél, s az emberek zörögve lépkednek a színes avaron. Az őszi Nap sugarait hatalmas, de már elszáradt tölgyek magasba nyúló ágai hasítják szét, s a szél lágyan simogatja vén törzsüket. Gigantikus betontömbök vetik sötét árnyékukat az úttestre, ahol most alig látni autót. Az úton egy csapat fiatal szalad át, nevetve, boldogan. Vidáman beszélgetnek, viccelődnek, és egymásba karolva sietnek a tér közepére felállított emelvény felé. Nagy nap ez a mai, valami készül.

A téren hömpölygő, hatalmas tömeg egyre izgatottabb. Táblákat szorongatnak, zászlókat lengetnek, és egyre türelmetlenebbül várják a szónokot. Fiatal fehér lányok cseverésznek önfeledten az emelvényre támaszkodva, mellettük pedig barátaik beszélgetnek. A mikrofonkábelt egy felnőtt férfi igazgatja. "Tökéletes" - mondja, azzal sportosan leugrik a magaslatról. Egy idős hölgy hunyorogva nézi a napfényben úszó színes zászlókat. Ahogy telik az idő, a tömeghez egyre több lelkes csoport csatlakozik.

A kivetítő 18 óra 00-t ír, s a szónok megjelenik. Egy fekete férfi lép fel az emelvényre, s megigazítja nyakkendőjét. A tömegben síri csend lesz. A zászlók megállnak a szélben, és minden arc a férfi felé fordul.

"Hello." - dörmögi a mikrofonba, mire a tömeg éljenzésbe kezd. - "Fekete vagyok, és büszke vagyok rá" - mondja, s tömeg ekkor már hisztérikusan éljenez. Zászlók emelkednek a magasba, az emberek örvendenek, ugrálnak. A szónok folytatja: "Fekete vagyok, és igen, büszke vagyok rá! Az a célom, hogy biztosítsam fajom fennmaradását, és a fekete gyermekek jövőjét!"

A tömeg ünnepel.

- Micsoda nagyszerű ember!
- suttogja könnybe lábadt szemekkel egy színes ruhákba öltözött nő a színpadra könyökölve.
- Igazi hős! Nagyszerű bátor ember! - mondja egy férfi.
- Én olyan szeretnék lenni mint ő! - kiáltja egy fehér kisgyermek. 
- Igen, ő AZ ember! Csodálatos az a bátorság amivel kiáll az övéi mellett. Csodálatra méltó! - motyogja egy öregúr felesége fülébe egy színes zászló alatt. 

Miközben az emberek örömittasan figyelik a szónokot, egy másik férfi megindul az emelvény felé. Büszke, határozott léptekkel halad, egyenesen a lépcső felé. 

A tömeg elhallgat. Minden tekintet a férfira szegeződik. 

A férfi felsétál az emelvényre, egyenesen a mikrofonhoz.  Megfáradt, tengerszín szemeivel kémleli a tömeget. Az arcán nem tükröződnek érzelmek. Megigazítja gyűrött ingjét, és kérges kezével megmarkolja a mikrofont. 

- Fehér vagyok! - Mondja zengő hangon a mikrofonba. 

A tömeg felmorajlik. Az egymás mellett állók zavartan néznek hol egymásra, hol a férfira. Némelyek arca eltorzul, s egészen ijesztő ábrázatot vesz fel. Egy idős úr összeráncolja a szemöldökét.

- Fehér vagyok, és büszke vagyok erre!

A tömeg fújolásba kezd. Itt-ott már hangosabb szavak is elhangzanak, de a férfi mozdulatlanul áll a mikrofon mögött, előtte a zúgolódó tömeggel.

- Fehér vagyok, és az a célom, hogy biztosítsam fajom fennmaradását, és a fehér gyermekek jövőjét! - mondja a mikrfonba, és kitör a káosz.
- Náci disznó! - kiált fel egy öregember és az öklét rázza.
- Rohadt fajgyűlölő! - üvölti a színpad előtt egy fekete fiú, és a férfi felé köp. 

A tömeg izzik a dühtől. Egyre több szitkozódás hallatszik fel a monoton morajlásból. 

- Szemétláda! - visítja egy raszta hajú lány az első sorból.
- Gyűlöletkeltő! Gyűlöletkeltő! - kiáltozza mellőle egy másik nő. 

A férfi mereven áll a mikrofon mögött, és egy könnycsepp gördül le az arcán. 

- Öljük meg! - hallatszik a távolból.
- Kapjuk el a szemét nácit! - helyesel egy közelebbi hang. 
- KAPJUK EL! - üvölti egyként a tömeg és az emberek elkezdenek felmászni az emelvényre. 

De a férfi csak áll s nézi a Napot. 

Egy másik fehér férfi ér fel legelőször az emelvényre, és szembeáll a mikrofon mögött álló férfival. Egymás szemébe néznek. Egy pillanatnyi mozdulatlanság, majd az emelvényre felkapaszkodott férfi hatalmasat sújt öklével a férfi arcára. 

De a férfi nem mozdul. Nem védekezik, és nem üt vissza. Csak nézi a távolban lenyugvó Napot, komor, könnyes tekintettel. 

Egyre többen érnek fel az emelvényre. Egy fekete férfi oldalról üti meg a még mindig távolba tekintő büszke férfit. 

De a férfi csak áll egyenesen, és vöröslő vér buggyan elő szájából. 

Már az egész emelvény zsúfolásig van emberekkel. A férfit minden oldalról rángatják, gyalázzák, és ütik-rúgják. 

A férfire ütések záporoznak. Tűzpiros vére egy előtte álló fehér nő arcára fröccsen, mire az elvigyorodik, és kést vág a férfi gyomrába. 

A férfi letekint a késre, vissza a vigyorgó arcra, és térdre esik. 

A tömeg, ellepi a férfit. 

A férfi még mindig szótlanul csak a Napot figyeli, egészen addig, míg egy férfi elélép, és az arcába tapos.

Nem sokkal később, a tömeg megnyugszik. Vérszomját lecsillapította a fehér férfi halála, és a színes tömeg vérben gázolva indul meg a lenyugvó Nap felé...

(Az írás a Bombagyáron is olvasható.)

Mára egy videót kaptok. Katt

Először is, annak hogy nem nem írtam az elmúlt napokban, több oka is volt. Egyrészt időhiány, másrészt elmentek ti a jó, na oda, hogy pont a legfontosabb gondolataimat nem kommentáljátok. Régen jó kis olvasóközössége volt a blogomnak, jókat beszélgettünk kommentekben. Most meg írok valamit, ti odaírjátok hogy "ez durva / ez poén / ez szomorú" aztán annyi. Kicsit több interaktivitást ha kérhetem.

Ami viszont fontos, hogy az eredetileg karácsonyra tervezett jótékonysági képvásár legkésőbb a jövő hét folyamán megrendezésre kerül. Még egy kicsit kell rohangásznom, aztán rendben lesz a dolog. Ha minden képet megvesztek majd, akkor ahogy számoltam kb 50-60 ezer forinttal tudunk majd megsegíteni egy rászoruló magyar családot. De erről majd bővebben a bejegyzésnél. Ami szívás, hogy már a legelején eldöntöttem, hogy tekintettel a közelmúltban rengeteg minket ért "loptok/csaltok/sikkasztotok" jellegű rágalomra, az anyagiakat a legpontosabban elétek tárom majd. Tehát pontosan tudni fogjátok mi mennyibe került, mi hova ment, és aki nagyon biztos lesz benne hogy én elloptam a pénzt, annak adok telefonszámokat is amiken ellenőrizheti a dolgok állását. Na a probléma pedig az hogy nem találom a legnagyobb kép blokkját, és nem emlékszem mennyibe került. Asszem 3500.- volt. Ha addig nem találom meg a blokkot ennyivel fogok számolni, aztán ha esetleg kiderül, hogy akaratom ellenére elloptam párszáz forintot, azt szépen megfizetem majd a kellő helyre.

De minek is magyarázok ennyit? Akik minket rágalmaznak állandó jelleggel, azokat úgysem érdeklik a tények, ti meg - őszintén remélem - hogy megbíztok bennünk/bennem.

Korunk emberének egyik legfőbb betegsége, hogy mindig mindent MOST akar. Nem, nem ér rá az holnap, neki most kell, azonnal. Nem érti meg, hogy az eredményért dolgozni kell, és dolgozni fáradtságos, és időigényes.

Ilyen vagyok én is. Dühít, hogy fiatal vagyok még. Dühít, mert teljesen tisztában vagyok vele, hogy ugyanezekkel a tettekkel, ha 10-20 évvel idősebb lennék, sokkal nagyobb fokú tiszteletet és megbecsülést szerezhetnék magamnak. És ez nekem kell. Idővel rájön az ember, hogy nem a pénz a hatalom (pontosabban nem kizárólag a pénz az) hanem a tekintély. Nekem pedig tekintélyem nincsen. Ezzel semmi probléma nincs, ez a világ rendje. Nincs egyenlőség, és ez ellen én nem is akarok lázadni. Természetes, hogy középkorú férfiak nehezen tűrik, hogy egy huszonéves "suhanc" osszon nekik parancsokat, vagy oktassa ki őket. Én persze nem is akarom ezt tenni, de dühít, hogy pusztán az életkorom az, ami miatt ettől a lehetőségtől meg vagyok fosztva.

De igazából a probléma az, hogy türelmetlen vagyok. Be kellene látnom, hogy fiatalságom előny. Előny, mert így maradt még időm arra, hogy képezzem magam, és lehetőségem van rá, hogy mire testileg úgymond megérek a feladatra (Ez véleményem szerint nagyjából 30 éves kor, ilyen idősnek kell lennie minimum egy férfinak ahhoz, hogy még az idősebbek szemében is lehessen tekintélye) már szellemileg is érett legyek rá. Ez pedig optimális esetben előbb következik be.

Fiatalnak lenni nem rossz. Egy férfi életében minden kornak megvan az adott feladata.Nálam ez a tanulás fázisa, és belátom, igaza van azoknak, akik leszólnak engem, amiért én már most vezetni akarok. Teljesen igazuk van, arra én még sem testileg, sem lelkileg, sem szellemileg nem értem meg.

És amíg ezek nem következnek be nálam, nem hogy nem lehetek, de nem is akarhatok vezető lenni.

És talán nem is leszek az soha. Ez sem baj. Én csupán azért akarok vezető lenni, mert úgy érzem ilyen minőségben nagy tetteket vihetnék véghez. Vezetőnek lenni nem cél, hanem egy állapot, ami segíthet a célok megvalósításában. Ha úgy tetszik, ez egy eszköz. És sosem hagyhatjuk, hogy egy eszköz megszerzése, csupán a birtoklás miatt célunkká váljon. Éppen ezért, ha úgy hozza az élet, és valaki más lesz helyettem vezető, és valaki más tűzi majd zászlajára azon célok megvalósítását, melyekért én is küzdök, és ez a valaki nálam sokkal alkalmasabb lesz arra, hogy vezessen, hát akkor én boldogan állok majd mögé, és leszek fogaskerék az ő gépezetében.
 

A most következő hírt Artbeat nevű olvasónktól kaptuk. Mivel tudom hogy az olvasók nagyjából 10-20%-a kattint csupán rá a linkekre, így bemásolom ide a teljes hírt:

Értitek ugye? Gyerekek ezrei, százezrei sínylődnek alkoholista, drogos, erőszakos, teljességgel felelőtlen szülőknél, vagy olyan családoknál, ahol bűnözőt nevelnek belőle, bántalmazzák, sorozatosan megalázzák, és az ilyen esetekben a gyámügy és a rendőrség szánakozó arccal tárja szét a kezét, hogy ők sajnos nem tudnak mit tenni, meg igazából nem is nagyon akarnak. De ha olyan nevet adsz gyermekednek, ami nem tetszik a zsidóknak, ami nem politikailag korrekt, elveszik tőled.

Te kedves olvasó, bele tudsz gondolni milyen érzés lenne, ha elvennék tőled imádott gyermeked, csak azért mert nem tetszik nekik a neve? Őszintén remélem, hogy az apa a legmocskosabb, legfájdalmasabb módon fog bosszút állni a rohadékokon. Boldogan nevetve nézném végig haláltusájukat, és nem éreznék egy csepp bűntudatot vagy sajnálatot sem.

Ez Amerika, ez 2009, ez a szabadság.