Leesett a hó, én pedig ma orvosnál voltam. Ahogy az lenni szokott, a rendelő zsúfolásig volt emberekkel. Ha egy külföldi belépne egy magyar orvosi rendelőbe, az arcokat elnézve azt hihetné itt mindenki halálos beteg. Kifejezéstelen, fáradt tekintetek. Halk, szinte suttogott jónapotok, egymással is csak suttogva beszélnek. És úgy is csak ritkán.
Végignézek az embereken.. ez lesz vagy két óra. Azzal kikapcsoltam a zenét, s felcsaptam Maupassant negyedik novelláskötetét.
Emlékszem, még egészen kisgyermek koromban ismertem meg Maupassant-ot. Már egészen kicsi korom óta rengeteget olvastam. Állítólag olvasni már iskola előtt tudtam, sőt, szinte egyedül tanultam meg. Nem tudom ez hogy lehetséges, de állítólag így volt.
A nagyszülőknél nincsenek barátok, a tv-n csak néhány csatorna van, meg aztán kisgyereknek nem is szabad későig néznie. Ígyhát nagyszüleimnél mindig tucatnyi könyvet olvastam el. Volt is könyvük rengeteg. Persze mondanom sem kell, semmi kissárcnak való. Mesekönyvek, de azok kicsiknek valók. 8-10 évesen érzi szerintem úgy egy fiúgyermek, hogy mesekönyvet olvasni "ciki". Nem is érdekli az akkor. Pár évvel később már szívesen elolvassa, de ebben az időszakban nem. Legalábbis akkoriban engem nem érdekeltek a gyerekmesék. A többi könyv pedig, nehéz lenne meghatározni, olyanok amik csak öregeket érdekelnek. Unalmas emberek életrajzai. Csupa fekete vagy vörös kötésű könyv, aminek se borítója, se ismertetője a hátoldalon. És a címek is olyan semmitmondóak. Az ember néha azt hiszi ezek a könyvek csupán dekorációk, és ha beléjük lapoz, üres oldalakat fog találni.
De hát nem volt mit tenni, olvasni kellett. Miután a műhelyben már mindent szétszedtem majd - kisebb-nagyobb sikerrel - összeszereltem, minden bogarat megnéztem, minden érdekes helyre bemásztam, felmásztam, maradt az olvasás. Talán így kerülhetett kezembe ez a megsárgult lapjait kifejezéstelen fekete borítóval takaró Maupassant kötet. Gyorsan átfutottam a tartalomjegyzéket, hátha találok valami ijesztőt. Még szép hogy ijesztőt! Félelmeteset. Brutálisat. Ezek érdekelnek egy kissrácot, nem a szerelmi történetek! Nos, találtam is. Azt hiszem az egyik legfélelmetesebb novellájának címe "A kéz" volt. De már nem emlékszem. Ez a történet meghozta a kedvem Maupassant-hoz. Persze többi története már nem volt ilyen ijesztő, nem horroríró volt ő. Négy novelláskötete jelent meg - legalábbis nekünk ennyi volt meg - mindegyik kötet 7-800 oldalas. Temérdek olvasnivaló. Milyen rég volt már.
Aztán most, valamelyik nap fotózáshoz egy sötét tárgyra volt szükségem. Így találtam meg újra. Milyen különös érzés volt tíz évvel később olvasni ugyanazokat a történeteket. Már nem csak az ijesztő történetek fogtak meg. És milyen érdekes volt sokáig úgy olvasni Maupassant írásait, hogy fogalmam sem volt kicsoda ő. Azt sem tudtam, hogy néz ki. Úgy képzeltem el mint Csokonait. De nem egészen úgy néz ki.
Utánanéztem az életrajzának is. Elmegyógyintézetben halt meg. S vajon ez miért nem lep meg engem?
Mennyire elkanyarodtam megint a témától.
Tehát ott tartottunk, hogy a rendelőben ülök, és zenehallgatás helyett Maupassant történeteiben próbálok elmerülni. A rendelőben dermesztő csend uralkodik, amit csak néha tör meg egy-egy köhögés, vagy halk suttogott szó. Az ajtó mögül nyöszörgés hallatszik. Nem igazán törődik vele senki. Én sem. Majd lassan a nyöszörgés sírásba fordul át. Már az orvos hangját is halljuk. Nyugató szavakkal próbálkozik, de a sírás csak egyre erősödik. Középkorú nő hangja. Sír. Nem hiszi el. Hogy mit? Nem tudjuk. Veszekszik az orvossal. De nem dühösen, hanem kétségbeesetten. Nem bírok tovább olvasni, leeresztem a könyvet. A többiek is hallják. A sírás egyre elkeseredettebb. Percek múlva végül kijön a nő, megtörli szemeit, és elmegy. Az orvos megcsóválja a fejét. Ő már nem tud sírni.
Engem szólítanak. Bár csak egy igazolást szerettem volna, a doktornő ragaszkodik hozzá, hogy megmérjük a vérnyomásom. Kicsit aggódni kezdek, mert nem értem miért ragaszkodik ehhez. Mér. Figyeli a műszert, majd a szeme elkerekedik, és annyit mond "hú". Az én szemem is elkerekedik.
- Mi az? - kérdem inkább kíváncsi mint aggódó hangon, pedig valójában aggódok.
- Nagyon alacsony a vérnyomása.
- És.. az... az most jó vagy rossz?
Az orvos elmosolyodik.
- Az kérem nagyon is jó. Az alacsony vérnyomás a fiatalság és a szépség jele. Itt az igazolása, viszontlátásra.
Elköszönök én is, és kisétálok a rendelőből. Megállok egy pillanatra, jeges szél csap az arcomba, és ekkor.. ekkor eszembejut a nő sírása. Milyen keservesen sírt.
Én pedig egészséges vagyok. Milyen szerencsés vagyok! Igazán boldognak éreztem magam akkor.
Ami a miénk, sosem tudjuk megbecsülni. Ilyen az egészség is. Apróságok miatt idegeskedünk, de ha megbetegszünk, egyből azt kívánjuk legyünk egészségesek. Mindegy mi történik körülöttünk, nem érdekes a pénz, a munka, az iskola, csak hadd legyünk egészségesek. Csak a fájdalom ne lenne, csak a betegség ne kínozna bennünket. Miután hallottam azt a nőt sírni, meg tudtam becsülni az egészségem. Hirtelen minden más olyan lényegtelennek tűnt. Azért jó rossz dolgokat látni, mert olyankor tudjuk, nekünk nem ilyen rossz. Nem szabad hát magunkba roskadnunk. Lehetne rosszabb is, sokkal rosszabb.
Próbáljuk megbecsülni amink van. Még ha kevés is. Az sem lesz örökké a miénk. Azt is elvehetik bármikor, és higgyétek el, nagyon hiányozni fog. Az a kevés.
Orvosnál
2009.12.17. 03:31 :: Főnix
Szólj hozzá!
Címkék: gondolatok elmélkedés énmagam
A bejegyzés trackback címe:
https://fonix.blog.hu/api/trackback/id/tr251603677
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek