Pénteken kitalálta Conan, hogy csináljunk valamit, mert unalmas a lét. Bár éjszaka, egy kétórás edzés után nem volt sok kedvem sehova se menni, gondoltam a beszélgetésre azért még alkalmas vagyok, ezért edzés után magamhoz vettem némi tápanyagot, és lementem. No meg azért is, mert a barátaimnak mindig ráérek. Majdnem mindig.

Emlékszem, általános iskolás koromban csináltuk mindig azt, hogy suli után haza, akkor eszés, meg musicboxon (emlékeztek arra az adóra?) videoklip bámulás, aztán aki előbb megunta, felcsöngetett a többiekhez, és mentünk lakótelepet járni. Meg aztán ahogy az lenni szokott, sosem sikerült időben hazaérni, és mindig sokkal, de sokkal messzebb mentünk mint kellett volna. Voltak éjszakai erdőben eltévedések, csakcigányoklakta kísértetfalukban bolyongások, vadkutyák, vadcsövesek, vadnarkósok elől menekülés, meg minden, ami úgy kell egy kissrác életébe szerintem. Milyen jó volt akkor. Ezt csináltuk, és teljesen jól elvoltunk. Én a mai napig élvezem ezt, az ilyen éjszakai adventure trip-eket. Sokkal jobban érzem magam így, mint egy füstös kocsma mélyén ücsörögve, söröskorsót markolva.

Szóval miközben arról beszélgettünk ki kúrja el hatékonyabban a saját életét, Conannel tudtunkon kívül belevágtunk egy ilyen adveture trip-be. Ami egy nagyonnagy pluszt adott az egészhez, az városra ereszkedő sűrű köd. Szeretem a ködöt.

A ködbe burkolózó betontömbök amiket valamikor a szocializmus idején ledobáltak azzal a céllal, hogy emberek lakjanak benne, a csupasz fák fekete ágai között átszökő fénysugarak, a ködbe vesző autóutak, az erdő fekete némasága, és a sosem változó pusztaság... Mennyivel szebbek mindezek ködben.

Conant egyébként hívhatnám Paradicsomnak is, ahogy a konditeremben az edzőtársai. Nos, igen, ha valaki a legerősebb szteroidokból is ötszörös adagot szed, akkor lesz a brutálisan megugrott vérnyomástól olyan a feje mint a paradicsom.

Conan jellemző tulajdonsága egyébként, hogy a szteroidokkal kapcsolatos összes ellenérvet egy laza mozdulattal félresöpri.

Conan: Ma is kurvára fájt a szívem. Meg edzés közben vérezni kezdett az orrom.
Főnix: várjál, itt a tájékoztató. Mellékhatások blablablabla... szívmegnagyobbodás, infarktus. Khm.
Conan: Ugyanmár! Hülyeség. Ellenpropaganda.

Emellett Conan tisztában van vele, hogy így nem fog sokáig élni, de neki többet számít az, hogy már 15 évesen nagyobb és erősebb volt mint bármelyik Marvel képregényhős.

Míg erről, és sok minden másról beszélgettünk, lakótelepeken, erődökön, mezőkön vágtunk át, és végül mi sem tudtuk már hol vagyunk. Najó, én azért sejtettem. A férfi egyik legfeltűnőbb képessége mely az evolúció szempontjából kifejlődött, hogy ledobják bekötött szemmel a sivatagban, és megmutatja merre van a legközelebbi benzinkút. Vagy akármi. Én is erre a képességemre hagyatkozom ilyenkor, főleg ha a köd miatt a látótávolság mindössze 10 méter. Vagy talán annyi sem.

Ahogy egy hatalmas felüljáró alatt sétáltunk, és az autók vadul kerülgettek minket, Conan jelezte hogy ő bizony elfáradt, ezenkívül éhes is, és kezdik idegesíteni ezek a dolgok. Ideje lenne hazamenni. Mondjuk mostazonnal. Mondtam neki, hogy legalább másfél órája jövünk már, legalább ennyi idő lesz visszamenni is. De nyugi, van b terv (meg Y is). Ha ez az a felüljáró amelyikre gondolok, akkor innen nincs messze a Tesco, ami pedig éjjelnappali, így meg tudunk kicsit melegedni, és enni is tudunk majd. Rendben, akkor menjünk arra. Ősi ösztöneim felvillanó vörös nyilakkal jelezték a Tesco irányát, viszont a Tabot hiába ütöttem, map nem volt. (IDDT, mégegyszer IDDT és akkor jelzi az impeket/kutyákat is)

Főnix: Vágjunk át itt, aztán felmászunk a felüljáróra, át az erdőn, és elvileg ott a Tesco.
Conan: Hülye vagy? Menjünk itt az úton.
Főnix: Te tudod hova vezet az az út? Mert én nem. És az is lehet hogy csak kilométerek múlva fordul el. Vágjuk le itt az utat.

Conan egy halk mordulással adta tudtomra, hogy elfogadja a javaslatom, noha nem tartja jó ötletnek. Vizes, kissé sáros réten vezetett át utunk. Útközben összehajló fák alatt csöveslakot is találtunk.

Főnix: Pszt! Csöveslak.
Conan: És? Szétütöm őket.
Főnix: De ezek kannibálcsövesek. Nem láttad a Halálos kitérőt?

És a kannibálcsövesek az még a kisebbik gond. A kutyáik, azok tényleg gondot tudnak okozni. Pár percnyi séta után elkérkeztünk a felüljáró oldalához.

Vizesárok. Kerítés. Szögesdrót. Conan arckifejezése.

Ezek tudatták velem, hogy mégsem volt jó ötlet erre jönni. Viszont van itt reklámtábla, arra fel tudok mászni, és a tetejéről látni fogom merre kell mennünk. Vizes, abszolút nem megmászhatóságra tervezett óriásplakátállványon mászni az vicces. Főleg ha az embernek van egy kevéske tériszonya is. Meg kellemes emlékei.

Kisgyerekként egyszer öcsémet tanítottam fára mászni, és pont azt magyaráztam, milyen fontos hogy miközben állunk egy ágon, kapaszkodjunk egy másikba. Így ha az egyik letörik, még nem zuhanunk. Ezt úgy 5-6 méter magasan fejtegethettem, mikor is az ág amin álltam, eltörött.

Főnix: Nalátod. Pont erről beszéltem. De mivel fogok egy másik ááááá...

És mintha csak egy szar amerikai vígjátékban lennénk, eltörött az az ág is, amit fogtam. Háttal lefelé zuhanok, csapkodják az arcomat az ágak. Sötétség.

Kinyitom a szemem, a földön fekszek, körülöttem mindenhol letört ágak, öcsém pedig a térdére támaszkodva görnyedezik felettem a röhögéstől. Biztos nagyon megijedt, hogy eszméletem vesztettem.

Ilyen, és ehhez hasonló emlékek jutottak eszembe ahogy egyre magasabbra kapaszkodtam a vizes vasszerkezeten.

Főnix: Igen, igazam volt. Arra kell lennie a Tesconak. Viszont itt nem jutunk át. Vagy elsétálunk a felüljáró aljáig, vagy keresünk egy lépcsőt.

Visszagyalogoltunk, és hamarosan találtunk lépcsőt is. Felmentünk. A felüljárón járda nem volt, így az egyik sáv szélén indultunk el. Néha-néha nagy robajjal elszáguldott mellettünk egy autó, és mi reméltük, hogy nem hoz minket össze a sors egy figyelmetlen sofőrrel sem.

Hosszú, néma gyaloglás után végre elérkeztünk a Tesco-hoz. Mivel az éttermek már zárva voltak, így feltankoltunk zsemléből, felvágottból, meg körteléből, és ismét belevetettük magunkat az éjszakába. Közben azon gondolkoztunk, milyen kár, hogy nem iszik egyikünk sem. Vettünk volna egy jó üveg pálinkát, és egyből nem érdekelne hogy hideg van, meg holvagyunk, meg mennyit kell még gyalogolnunk. A hazafelé utat tekintve két lehetőség állt előttünk. Végig a busz útvonalán, a főúton, vagy el a Tesco mögött, és végig a kivilágítatlan árnyas-susnyáson. Conan legnagyobb meglepetésemre rábólintott az árnyas-susnyásra, így hát elindultunk arra.

- Ugye nem végig ilyen fényviszonyok lesznek. - kérdezte Conan mikor a Tesco mögött jártunk.
- Nem, még ennyi fény sem lesz. - nyugtattam meg.

Elértünk az árnyas-susnyás út kezdetéhez, és mindketten megtorpantunk a sorompónál. Végignéztünk az úton. Egysávos betonút. Talán pár kilométer hosszú, de mi alig tíz métert láttunk belőle. Balról és jobbról is fekete, meghajlott törzsű fák borulnak az út fölé, mégnagyobb sötétségbe burkolva azt. A fákon túl balról végtelen mező, jobbról sűrű erdő. Kutyaugatás hallatszik a távolból, és én Conanhoz fordulok. Szótlan összenézés, majd elindulunk az úton.

- Közben mesélem neki hányszor kergettek meg itt vadkutyák amikor bringával voltam. Meg hogy nemrég levadásztak párat, mert több embert is megtéptek a buszmegállóban. Na meg a veszett rókák. Az talán mégrosszabb. Az elállatiasodott kannibálcsövesekről nem is beszélve. Némelyikük valóban úgy néz ki, hogy egy Hollywood-i maszkmester is megijedne tőle.

Már vagy fél órája szótlanul szeljük a ködöt, a kajánk már elfogyott, kezdünk fázni is. Fény még mindig sehol, a táj sem változott. És csönd.

Elérünk a hídhoz. Balra egy ösvény a ködbe vész, jobbra az erdőbe rohan bele. Még a víznek sincs hangja. Az erdő mellett színesre pingált lakókocsi áll. Talán egy gyerekgyilkos pszichopata bohóc lakik benne. Talán csak egy csöves. Talán senki. Továbbmegyünk. A ködből lassan egy pislákoló lámpa fénye tűnik elő. Már nem vagyunk messze.

Felkapaszkodtunk a dombra amin ha átvágunk, visszaérünk a városba. Balról romos épületek szögesdróttal elkerítve, jobbról erdő. Az autóút kétsávosra szélesedik itt. Még pár lépés, és fenn vagyunk a domb tetején.

 - Haha, átértünk. Nem is volt olyan para!
 - Várj, még nincs vége. - mondja Conan azon a nyugodt, pesszimista hangján, amit már megszokhattam tőle.
 - Igazad van, milyen vicces lenne ha most, a végén támadna ránk egy kutyafalka.
 - Valóban, nagyon vicces lenne.

Felérünk a dombtetőre. Conan hirtelen megáll, és előre mutat. Valami fekete fekszik a ködben. Teszünk pár lépést felé, és a valami megmozdul. Két fekete fej emelkedik fel a betonról, az ugatásuk belehasít a csöndbe. Két farkaskutya.

- Oké, akkor lassan elindulunk hátra.

Az ugatásra mindjárt tucatnyi válaszugatás érkezik az erdőből. Ezt megszívtuk. Lassan hátrálni kezdünk. Még nem futnak felénk. Lassan eltűnnek a ködben, de az ugatásuk még sokáig hallatszik.

 - Conan, mit tennél ha most hátranézve azt látnád, hogy egy teljes kutyafalka rohan utánunk?
 - Semmit.
 - Hogy?
 - Semmit. Esélyünk sincs elfutni, vagy elmenekülni. Valószínűleg meghalnék.
 - Aham. Hát jó, hogy téged tudhatlak az oldalamon.

Fegyver természetesen egyikünknél sem volt. Nemrég mindkettőnk viperáját elkobozták. Pedig én nemrég kaptam újat - mit is kaphatna az ember születésnapjára kopasz barátaitól? plüssállatot? - az övé pedig egy igazán jó darab volt. Harckocsiacélból készült, Egy combcsontot lazán el tudott törni vele. Mondjuk nem mintha Conannak kellenének ilyen eszközök csonttöréshez. Ment neki az egy egyszerű rúgással is.

Szóval nem volt mit tenni, elindultunk visszafelé. A hídhoz érve felvázoltam Conannak a lehetséges alternatív útvonalakat.

1. Át a mezőn, a patak mentén, majd ki a főútra, és úgy haza.
2. Keresztül az erdőn.
3. Vissza egészen az úton, majd az erdőt megkerülve.

Conan a hármast választotta, nem is értem miért. Roppant bizalomgerjesztő egy éjszakai ködlepte erdő tele vadkutyákkal, meg ki-tudja-miféle lényekkel.

Így hát visszasétáltunk végig az árnyas-susnyáson. Már több mint négy órája sétáltunk folyamatosan. Hamarosan beértünk a városba (inkább falu) és innen már tudtunk, hogy nincs olyan messze az otthon. Az erdő mellett vezetett utunk mikor egy újabb kutyát láttam meg. És mégegyet. És mégegyet. De... furcsa kutyák voltak ezek. Hosszú vékony lábaik voltak, és hosszú nyakuk. Ezek nem is kutyák hanem őzek. Basszameg őzek! Itt a városban. Egy ilyen városi srácnak, mint nekem, nem is tudjátok milyen nagy élmény ez. Sosem láttam még így őzet. Lassan elindultam feléjük, ők pedig elindultak az erdő felé. Bementek a fák közé, de csak épphogy pár lépést tettek befelé. Odamentem hozzájuk egészen közel, pár méter lehetett csak köztünk. Az egyikük hátranézett. Rámnézett. De nem csinált semmit. Nem ijedt meg tőlem, nem futott el, még csak nem is szólt a társainak. Egy darabig néztem őket, ők is engem, majd lassan ők is belevesztek a ködbe.

Ezután már nem törént semmi érdekes. Hazafelé az utolsó megállónyi távolságot busszal tettük meg, úgyhogy kaphattunk még egy kis ízelítőt a budapesti éjszakából, hangoskodó, részeg fiatalok képében.

Néha elfelejtem, hogy ez egy blog, ami alapvetően nem politikáról, hírekről, filozófiáról szól, hanem rólam. Ezért talán mostanában ilyeneket is fogok írni.