Mielőtt belevágnék, szeretnék tisztázni pár dolgot.
A Bombagyár egy blog, különböző szerzőkkel, akik bizonyos kérdésekben különböző nézeteket vallanak. Mivel – ahogy én tudom – egyikünk sem elkötelezett híve semmilyen ideológiának, (gyengébbek, és a kuruc.info szerkesztőinek kedvéért: Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elveink, hanem azt, hogy nem egy bizonyos könyvből merítjük minden gondolatunkat, és nincs olyan „vezetőnk” akivel MINDENBEN egyetértünk) az egyes kérdésekre vagy problémákra adott válaszaink tudásunk, ismereteink, tapasztalataink, függvényében különbözők lehetnek. Tekintve, hogy blogról beszélünk, aminek elsődleges célja a felvilágosítás, melyet nem primitív propagandával, hanem elgondolkodtató, tényfeltáró írásokkal próbál elérni, nem gond, és főleg nem „belviszály” az, ha két szerző egymástól különböző véleményt fogalmaz meg egy bizonyos eseménnyel kapcsolatban.
Mielőtt bárki azt hinné, nem azért mentem ki, mert nemzetiszocialista vagyok. Nem vagyok az. Ez pedig nem holmi mentegetőzés, csupán egyszerű tényközlés. Bár mint ilyen, gyakorlatilag felesleges, ugyanis mindig vannak, akik jobban akarják tudni, hogy én mi vagyok.
Hogy akkor miért mentem ki?
Azért, hogy megemlékezzek azokról a német és magyar hősökről, akik életüket áldozták a söpredék, a csőcselék ideológiája, a bolsevizmus elleni küzdelemben.
Talán stratégiai, vagy taktikai szempontból nem volt jó döntés a kitörés, pontosabban az ehhez vezető döntések nem voltak helyesek. Talán.
Talán meg lehetett volna kímélni Budapestet. Talán meg lehetett volna kímélni sokezer német és magyar férfi életét. Talán meg lehetett volna kímélni a hidakat, az épületeket, talán meg lehetett volna rövidíteni a háborút…
De mit nyertünk volna ezzel? Pusztán anyagi dolgokat. A hidakat, az épületeket újjá lehet építeni. Azok pusztulása nem tragédia. A becsület elvesztése, az az igazi tragédia. Ami nem pár évnyi építkezésbe, hanem örök szégyenbe kerül. Talán az áruló románokról kellene példát vennünk? Talán azt kellett volna mondanunk, azok a házak ott többet érnek, mint a becsületünk? Talán azt kellett volna mondanunk, ezeknek a férfiaknak az élete többet ér mint a hűségünk?
NEM!
És azok a férfiak sem mondták volna ezt. Mert egy katonának, egy igazi harcosnak, igazi beteljesülése nem az anyagi síkon aratott győzelem, hanem a szellemi síkon kivívott győzelem. Az oroszokat, a tankjaikat, vörös hordáikat legyőzni sem lehet akkora dicsőség, mint saját démonainkkal szembeszállni, és felettük győzedelmeskedni. Győzedelmeskedni a gyávaság, a félelem, a kétségbeesés, a gyengeség, és az önzés felett. Ki így hal meg, annak jutalma nem zsold, hanem örök dicsőség.
Büszke vagyok rá, hogy ahhoz a nemzethez tartozok, mely képes volt meghozni egy ekkora áldozatot. Mely tündöklő pajzsként tartóztatta fel a vörös hordát, és küzdött még akkor is, mikor biztosan látta már, nincs esély a győzelemre. A mi őseink bátor harcosok voltak, nem árulók, nem sikamlós politikusok, és nem materialista érdekemberek.
És ha mégis valahogy megmagyaráznánk, hogy a vezérek, a parancsnokok rosszul döntöttek, hogy stratégiailag nem volt helyes az út, amit kijelöltek, ez csökkentené a harcban elesett hősök dicsőségét? Ha a katonák utolsó leheletükig büszkén küzdenek a gonosz ellen, de a parancsnokuk rossz döntést hoz, akkor ők már nem hősök? Dehogynem.
Nekünk magyaroknak, nincs miért szégyenkeznünk. Büszkék lehetünk őseinkre. És büszkék lehetünk minden egyes férfira, nőre, és gyermekre, aki a vörös rém ellen felvette a harcot. Még akkor is, ha nem győzött. Ha esélye sem volt a győzelemre. Büszkeséggel tölthet el minket, hogy egy olyan háborúban, egy olyan szent háborúban, melyben sok erős elbújt, s megfutott a harc elől, mi az első sorokban küzdöttünk, vállvetve német testvéreinkkel.
És ha feladtuk volna, mit nyerünk? Lerövidült volna az ostrom? Igen. Kevesebb épületet lőttek volna rommá? Igen. Kevesebb magyar esett volna el? Igen.
De kérdem én, mi ez az 52 napos ostrom, az azt követő több évtizedes kommunizmushoz képest? Amikor nem házainkat rombolták, hanem a múltunkat, jelenünket, és jövőnket. Amikor nem katonákat gyilkoltak, akik erre vállalkoztak, hanem mindenkit, válogatás nélkül. Amikor nem betegségek fertőzték népünket, hanem egy sokkal borzalmasabb dolog, a bolsevizmus. Amikor nem egy várost romboltak le, hanem egy egész ország büszkeségét és tisztaságát. Nincs az a bombázás, ami után egy ország ne lenne képes talpra állni, de mikor a bombák a nemzet elméjét és lelkét sebzik meg, abból talán sohasem fog teljesen felépülni.
És hogy én mit tettem volna, ha ott vagyok? Ha lett volna, erőm, hitem, és bátorságom: kitartok. Kitartok, és harcolok. Mert minden egyes leölt bolsevik eggyel kevesebb megerőszakolt és megalázott magyar nő. Mert minden egyes leölt bolsevik eggyel kevesebb bűnöző. Mert minden egyes leölt bolsevik eggyel kevesebb késszúrás nemzetünk testén. Utolsó leheletemig harcoltam volna a nemzet- család- és Istenellenes bolsevizmus ellen.
A Becsület Napja nem a nemzetiszocializmus ünnepe. A Becsület Napja a hősiesség, a bátorság, a hűség, a becsület ünnepe.
Ezért mentem én ki a Hősök terére.
Utolsó kommentek