...Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország.

Az évszázadok során, sok királya volt már ennek az országnak. Voltak nagyszerű királyaik, de akadtak köztük hitványak is. Egyszer azonban, miután meghalt az öreg király, egy minden addiginál megátalkodottabb, és gonoszabb király került a trónra.

Hosszú fekete szakálla sötét volt, mint az éj, tekintete fagyos, mint a sarki szél. És ilyen fagyos volt a szíve is. Nem érdekelte semmi, csak a kincstár, és a hatalom.

Így keserves évek köszöntöttek az ország népére. A király kegyetlenül megadóztatta a népet, és aki nem fizette a könyörtelen adókat, annak bizony nem volt hosszú élete. A gonosz király mindenhonnan elvette a pénzt, ahonnan csak tudta, hogy kincstárát gazdagítsa. Így mentek tönkre jólelkű orvosok, iskolák, tanítók, és megszámlálhatatlan nemes vállalkozás ért szomorú véget. De ez a király nem csak gonosz volt, hanem ostoba is. Tönkretette az ország egykoron hatalmas és erős hadseregét, pedig tudta, az ellenség másra sem vár. És a katonákból testőröket csinált, behajtókat, és könyörtelen hóhérokat, akik minden parancsát teljesítették. Immáron nem az ellenséggel harcoltak, hanem a becsületes embereket sanyargatták, miközben a banditák és gonosztevők kedvükre rabolhattak, fosztogathattak.

Bár a király erőszakot és furfangot is bevetett annak érdekében, hogy az ország népe mégis jóságosnak lássa őt, egyre többen ismerték fel, a sötét szívű uralkodó végét jelentheti az országnak.

És egyre többen lázadtak fel a hatalom ellen. Egyik napról a másikra jelentek meg lázadó vezérek, és néha tűntek is el, nyomtalanul. De voltak csoportok, akik hatalmas sereget szerveztek, és évek óta tervezték a hatalomátvételt.

Bár a lázadó csoportok közt sok apró nézeteltérés volt, és sok dolgot máshogy láttak, egyvalamiben, mindannyian egyetértettek. A királynak vesznie kell, különben az ország vész el. És ahogy az lenni szokott, a veszély összekovácsolta az embereket, és akik egykoron ellenségek voltak, most egymás mellé álltak, a nemes cél érdekében.

Az egyik ilyen lázadó csoport, az Acél Oroszlán volt. Hihetetlenül sok taggal rendelkeztek, és támogatójuk, még ennél is több volt. Az embereket lenyűgözte az Acél Oroszlán ereje és hatalmassága. Az Acél Oroszlán mindig elmondta az embereknek az igazságot, és többször is összecsapott a hatalom embereivel. Kétségkívül dicső múltja volt az Acél Oroszlánnak, de a jövője, már nem volt ilyen bíztató. Sokan voltak, erősek voltak, de megrekedtek egy ponton, ahonnan nem tudtak továbblépni. Hasztalanul rázták lándzsáikat a vár előtt, mire néha-néha rájuk rontott a királyi testőrség, és szanaszét verte őket. Hősi áldozatokat mindig fel tudtak mutatni, de eredményeket, egyre ritkábban.

Ez is közrejátszhatott, a Lángoló Sólyom csapat megalakulásában. A sólymok úgy vélték, más eszközökkel, talán győzhetnének. Tudták ők, hogy nem elég a dicsőségért küzdeni, itt győzni kell, különben elvész a nemzet. Ők voltak azok, akik nem a büszkeségért, vagy az emberek megbecsüléséért, hanem a valódi győzelemért akartak harcolni.

Teltek az évek, és az ország helyzete egyre csak rosszabbodott. Az elnyomás minden addiginál erősebb lett, a király pedig egyre könyörtelenebb. Veszni látszott minden remény, ezért a lázadók tudták, most már tenni kell.

Az Acél Oroszlán kihirdette, következő teliholdkor, megtámadják a várat.

De a sólymok kritikusak voltak, és nem támogatták a tervet.

- A vár védelme elképesztően erős, egyetlen fegyverünk sem képes átütni a falat. – Mondta a sólymok vezetője.
- Mi akkor is harcolni fogunk! – válaszolt rá felindultan az Acél Oroszlán vezetője.
- Barátom, ismersz engem, évekig harcoltunk egymás oldalán, és most is kiállnék melletted, de értsd meg kérlek, így nem győzhetünk.
- Márpedig mi akkor is harcolni fogunk. Büszkén, nyíltan, ahogy apáink is tették!
- De akkor más idők jártak. Most ezzel a módszerrel csak veszíthetünk. Vágóhídra akarod vinni az embereidet? Le fogják őket mészárolni egytől-egyig.
- Mi harcosok vagyunk! De te, te mit akarsz tenni? Úgy érzem nem számíthatok majd rád a harcban.
- De, számíthatsz rám, de az én tervem egészen más. Van egy alagútrendszer, melyen keresztül bejuthatunk a váron belülre, és meglephetjük az őrséget. Belülről lenne esélyünk, de a falakon nem tud áttörni senki.
- Alagútban akarsz járni, mint a patkányok?! Miféle harcos vagy te?
- Olyan, aki aggódik a népéért, és győzni akar.
- Miért bízzak benned? És ha elárulsz?
- Hogy miért bízz bennem? Hiszen ismersz! Többet áldoztam ezért az ügyért, mint bárki. Rengeteg csatát vívtam meg, sok emberen segítettem, és sokszor vertem át a hatalom kutyáit.
- Igazat beszélsz, de amit most készülsz tenni, az árulás.
- Nem árulok én el semmit, csupán egy ostoba ötletet.
- Hogy mered ostobaságnak nevezni az én tervemet? Az ifjak mind engem támogatnak. Háborút akarnak, harcolni végre.
- Nem háború lesz ez, hanem mészárlás, mind odavesztek. Utána pedig rabszolgát csinálnak asszonyaitokból, és gyermekeitekből. Mi értük harcolunk, nem csupán a dicsőségért. A dicsőség önmagában most nem elég. Önzőség most csupán azért harcolni.
- Akármit is gondolsz, ha következő teliholdkor nem az én csapatomban leszel, akkor elárultál, és az árulóknak nincs kegyelem!
- Akkor Isten veled, nincs tovább miről beszélnünk! – azzal sarok fordul a sólymok vezére, és otthagyta az Acél Oroszlán fejét.

Másnap hatalmas tömeg várakozott a főtéren. Mindenki tudni akarta, mi fog történni a következő holdtöltekor. Egyszer csak egy csuklyás alak jelent meg az emelvényen, és megszólalt. A sólymok vezére volt.

- Testvéreim! Mint azt tudjátok, hamarosan eljön a nagy nap, amikor harcolni fogunk!

A tömeg éljenezni kezdett.

- De tudnotok kell, ebben a harcban nem győzhetünk.

A tömeg egy szempillantás alatt elhallgatott, és feszülten figyelt.

- A várfalak túl erősek, nem tudjuk áttörni őket. És ha át is tudnánk, nem fogunk eljutni a falig, előbb szednek le minket az íjászok. Ti is beláthatjátok, nincs esélyünk! Így nem győzhetünk. De én ismerem a győzelem kulcsát, és csak háromszáz harcosra van szükségem.
- Ne hallgassatok rá! Áruló! – kiált fel a tömegből az oroszlánok vezére, és felugrik az emelvényre – Csak el akarja vonni az erőt a mi csapatainktól, a hatalom embere!
- Hát ennyire aljas vagy? Tudod jól, hogy ugyanúgy gyűlölöm őket, mint te, és sosem szolgálnám a királyt. Ne hazudj a népnek!
- Nem hazudok én, te vagy az, aki évek óta próbálsz rászedni minket. Elhitetted mindenkivel, hogy velünk vagy, és most, amikor a legkritikusabb a helyzet, ellenünk fordulsz.
- Nem! Én nem fordulok szembe a népemmel, csakis a te eszement terveddel, és a te aljas hazugságaiddal.
- Ne hallgassatok rá! Láttam amint egy nagy zsák aranyat fogadott el, egy királyi testőrtől! – kiáltotta az emberek felé fordulva.
- Mi, hogy én??
- És azt is tudom, hogy a minap bent volt a várban!
- Te is nagyon jól tudod hogy egész nap gyakorlato..
- Biztos sok pénzt kapott azért, hogy minket eláruljon!
- Te aljas féreg! Hazugság minden szavad! Mától nekem te nem vagy bajtársam! Most pedig megyek, aki akar, tartson velem! – azzal a sólymok vezére leugrott az emelvényről, és elindult.

A tömeg pedig zúgolódni kezdett.

- Szerintem igaza van. – motyogta egy öreg paraszt.
- Hogy ennek? Hazudik ez mindig. – vágta rá egy másik.
- De bizony igaza lehet, a várfalak tényleg nagyon erősek! – szólt közbe egy asszony.
- És ha erősek? Hát mi majd még erősebbek leszünk! – torkollta le egy ifjú.
- Velünk van az öreg Bajszos is, és ő már évek óta harcol a király ellen! Ez csak jelent valamit! – kiabált közbe egy volt katona.
- A Bajszos? De hisz az egy félnótás! Kövekkel hajigálja a várfalat, az őrök pedig röhögnek rajta!
- De már évek óta hajigálja! Hitelesebb mint ez a ki-tudja-honnan-jött sólyomvezér!
- És velünk van a Szőke is!
- Az meg kicsoda?
- Hát ezt se tudod? Ő kiáltozza minden héten a főtéren vonulva, hogy gonosz a király.
- Na, akkor ő aztán fontos ember!
- Fontosabb mint a sólymok vezére!
- Nono! – szólt közbe egy ősz hajú férfi – az én családom a sólymok mentették meg, mikor ránktörtek a királyi testőrök!
- Ésaztán? Engem az Oroszlánok védtek meg egyszer!
- Csakugyan?
- Pontosabban az Acél Oroszlán támogatói. De akkor is! Szerintem bennük kell bíznunk.
- Én a Lángoló Sólyomban hiszek! Én velük tartok!
- Én ugyan nem!
- Én viszont velük megyek! Nevezzetek, aminek akartok! Talán egyszer még hálásak lesztek érte!

Azzal a tömeg elkezdett feloszlani. Néhányan az oroszlánokkal, néhányan pedig a sólymokkal tartottak.

Eltelt három éjszaka, napja volt az ostromnak. De még hajnalban, királyi testőrök, egy férfit rángattak fel a főtéren a bitóhoz, és utána még tizenegy ifjút. A férfi megállt a bitófa előtt, s a hóhér levette fejéről a zsákot. A sólymok vezére volt az.

- Ezt az árulót ma fogtuk el! Egy titkos alagútrendszeren keresztül akart bejutni a várba, hogy megölje a királyt, és átvegye a hatalmat. De nem járt sikerrel! Tudomást szereztünk gaz tervéről, és elfogtuk a lázadót! Az ítélet: HALÁL!

Azzal a hóhér nyaka köré fonta a kötelet, s felhúzta a magasba. Felhúzta őt, s felhúzta utána még a tizenegy ifjút. S az első sorban, az emelvényre támaszkodva, ott állt az oroszlánok vezére. Ő volt az, aki elárulta a sólymokat, s most elégedetten nézte haláltusájukat.

Mikor a nap legmagasabban volt az égen, az Acél Oroszlán harcosai megindultak a vár felé. Büszke, fiatal férfiak ezrei rohantak kardjukat kivonva a vár felé, hogy végre megbosszulják a sokéves elnyomást, és végre győzzenek.

Legtöbbjük közelébe sem ért a várnak, már szinte induláskor szívükbe fúródott egy nyílvessző. De amelyikük elérte a falat, az sem ért vele sokat. A sokkal felszereltebb, királyi lovasság percek alatt lemészárolta őket. Nem telt bele egy óra, s a harcos lázadókból már csak vérben úszó, megtaposott hullák maradtak.

Oda a dicsőség, oda a győzelem, és oda sokezer büszke férfi.

Csak egy nem lett oda, az Acél Oroszlán feje. Ő szervezi az új csapatot. És miután azt is elveszejtette, megint újat fog szervezni. És ez így fog menni, újra és újra.

De már nem sokáig. Nincs ugyanis annyi ideje már hátra ennek a nemzetnek.