Busz megjön, ajtó nyílik, öregasszony azonnal riadózik. Jajajajajaj segítsenekfelszállni, jajajajajaj a lábam nemtudok járni, jajajajajaj. A folyamatos jajgatás úgy egy percig tartott, míg elbúcsúztam a barátnőmtől. És ez idő alatt a buszon tartózkodó suttyók közül egy sem gondolta úgy hogy esetleg segítenie kellene a megállóban jajgató öregasszonynak.

Búcsúzkodás megvolt, segítek az öregasszonynak felszállni. Mivel a feljutás öt percbe is beletelt, minden lépés előtt kétségbeesetten mondogatva hogy: jajajajaj fogjonfogjon neengedjenel, gondoltam megkérem az első széken ülő huszonéves srácot hogy ugyan adja már át a helyét, ne kelljen a hölgynek még öt percet csoszogni a másik helyig.

Mire a bunkó hátramutat, mert hogy hátul voltak még üres helyek. Vannak ilyen szar emberek. Mindegy, öregasszony eljutott egy másik székig a segítségemmel, egy fiatal ázsiai lány pedig segített neki leülni. Egy másik nő pedig nagyjából húsz percig szidta a bunkót – hozzáteszem teljesen jogosan – az pedig csak vigyorgott. Bunkónak lenni életforma. I’m lovin’ it, tudjátok.

Olyan dolog ez mint mikor a mozgássérült parkolóba begurul egy nagy fekete Mercedes, és kiszáll belőle egy nagydarab kigyúrt izompólós, fuxos kopasz állat. Hogy miért áll a mozgássérült parkolóba arra nincs semmiféle magyarázat. Csak simán bunkó.

De hogy ne legyen ez az egész bejegyzés ilyen negatív, kaptok egy videót. Egy haver ismerőse követte el. Jó.