Egyszerűen nincsenek szavak arra a pokoli dühre, amit most érzek. Betelt a pohár. Én többé már nem leszek mérsékelt, és nem leszek toleráns. És nem érdekel, hogy az ostoba tömeg, és ellenségeink minek neveznek eztán. Hogy mitől lettem ilyen dühös?

Most beszélgettem egy végtelenül kedves és szép, igaz, tisztaszívű, tizennégy esztendős budapesti magyar lánnyal, és ő elmesélt nekem valamit, amit eddig csak a testvérének mondott el. Ehhez egyszerűen nem lehet, és nem is kell semmit hozzáfűzni. Akiben a levél elolvasása után nem lángol ugyanaz a pokoli gyűlölet, ami most bennem, az nincs velünk, az nem magyar, az nem ember.

"Általános iskola 5. osztályába jártam, amikor egy cigányfiú szemet vetett rám. De 11 évesen nem tudtam még semmit a kapcsolatokról, az egész témáról (én ezt tartom a normálisnak), így akárhányszor kért meg, hogy járjunk, mindig visszautasítottam. Többször elhordott mindennek, én pedig csak néztem. Nem tudtam, hogy ennek ekkora jelentősége lesz.

Akkoriban nagy rajzoló voltam, és imádtam kiülni a természetbe, zenét hallgatva rajzolgatni, ami csak eszembe jut. Iskola mellett minden nap volt időm egy-két órát ezt a tevékenységet élvezni. Egy nap, amikor így elmélyülten firkálgattam, felnéztem és öt cigányfiú állt körülöttem. Értetlenül néztem rájuk és kérdeztem, hogy mit akarnak tőlem. Szó nélkül nekem ugrottak, megfogtak és bevonszoltak egy közeli erdőbe, ahol agyba-főbe vertek. A végén elmagyarázták, hogy ez most egy ideig így fog menni, amíg össze nem jövök azzal a cigánnyal, akit feljebb megemlítettem. Nevezzük Ricsinek. Nem gondoltam volna, hogy igazat beszéltek, de utána több mint másfél hónapig minden napom így folytatódott. Természetesen már nem ültem ki délutánonként sehova, egyszerűen iskolából hazafele menet elkaptak és behuzigáltak valahova. Pár hétvégi nap kimaradt, mert akkor nem mertem kimozdulni a házból.

A szüleim akkoriban este öt-hat óráig dolgoztak, így egy ”akció” után volt időm kimosni a ruháimat, vagy leápolni egy-egy sebet, satöbbi. Megfenyegettek, hogy ha elmondom a történetet bárkinek is, és feljelentés tesz bárki is ellenük, akkor meg fognak ölni. Egy idő után hittem nekik, kinéztem belőlük, hogy szemrebbenés nélkül megtennék, így csöndben maradtam.

A szüleimnek olyan kifogásokat mondtam, hogy bicikli balesetem volt és hasonlók. Más nem jutott az eszembe, de szerencsére hittek nekem. Miután letelt az a másfél hónap, hirtelen minden elcsendesedett, és ugyan úgy folytatódott tovább az élet, ahogy a verések előtt. Viszont egyszer, amikor a testvéremnél aludtam, esti átöltözésnél minden foltot meglátott, ami a felsőtestemet „tarkította” és többször rákérdezett, hogy mitől lettek ezek a sérülések. Egy idő után elcsicseregtem neki ez egész történetet. Azóta is egyedül ő tud róla.

Ezek után most majdnem egy év telt el. Viszont két hónapja heti két-három levél érkezik mind a két e-mail fiókomra egy-egy találka időponttal és helyszínnel. Az első levélben csak úgy említésként megírták, hogy szeretnének eltenni láb alól. Kimentem egy kitűzött időpontra, a megbeszélt helyre. Négyen vártak rám, köztük ott volt a Ricsi is. Csak álltam előttük, várva, hogy mi lesz. A Ricsi csak annyit mondott: most meg fogsz halni.

Teljesen tönkrementem abban a pillanatban, megbántam, hogy kimentem, de a zavarodottság leplezésére csak mosolyogtam, és közöltem velük, hogy nem merik meg tenni, azt, amivel fenyegetőznek. Erre elkezdtek közeledni hozzám, egyre közelebb jöttek, amikor kirántottam a zsebemből egy pillangókést, amit még induláskor raktam el védőeszközként. Egyre közelebb jöttek, miközben tartottam a kést és a következő pillanatban egy mozdulattal kikapták a kezemből. Elkezdtem vihar gyorsan futni, amit csak egy ideig bírtam, az asztmám miatt, így elég hamar utolértek. Mikor már nagyon közel voltak, a Ricsi belevágta a vállamba a pillangót. A fájdalomtól elestem, úgy éreztem, hogy nem tudok mozdulni. Ezt kihasználva megfogtak, bevonszoltak egy nagyobb bokorba és addig rúgtak, amíg el nem ájultam. Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdtem ott, egy óránál alig lehetett több.

Ez közel egy hónapja volt, azóta nem mozdultam ki a házból. Várom, hogy elmúljon ez a rémálom. "