Ha az ember egész nap utazgat, akkor jöhet csak rá milyen büdös is ez a város.

Egyszerűen bűzlik. Az egész.

A héven nem kapsz levegőt a székeken, és mindenen lustán elnyúló porrétegtől. Az aluljáróban az egykor embernek látszó, és emberként élő, mára két lábon járó, esetenként kúszó fertőzések eregetik magukból undorító bűzüket. Szar, hugy, pia, és dohányszag csapja meg az ember orrát, akárhányszor a föld alá merészkedik. Igyekezve siet fel a felszínre, hogy a tüdeje megtelhessen friss levegővel. Virágok és fák illatával. Ehelyett sűrű szmogot szív be. A szürke rém az egész városra rátelepszik, és millió csápjával fojtogat mindenkit, férfit, nőt, és kisgyereket egyaránt. Nem tudsz menekülni, nem tudsz hova menni. Egy idő után úgy érzed mellkasodban sűrű fekete füst gomolyog, és belülről rohasztja szét. És nem tudsz mit tenni. Mert az egész város bűzlik.

A legrosszabb a bkv-n. A tömeg, a bezártság, a kevés levegő, és ugye muszáj elmenni oda ahova indultunk, tehát nem szállhatunk le idő előtt. El kell viselnünk, ahogy a masszív dohányos arcunkba eregeti gyárkémény szagú pofájának tartalmát. El kell viselnünk a büdös hajléktalanokat. Ráadásul a legtöbbnek olyan bánatos arckifejezése van, hogy az embernek nincs szíve lehajítani a buszról. De az emberek úgy gondolják ehhez joguk sincs. Inkább szenvedjen öklendezve félszáz ember, de annak a csövesnek, annak joga van buszozni. Meg összehugyozni, és szarni magát. Őt lehajítani nem szabad. Inkább szálljunk le mindannyian. Késsünk el a munkából, iskolából, randiról, akárhonnan. De az a büdös csöves, az hadd buszozzon nyugodtan.

Mind közül a legrosszabb azonban egy alkoholista volt, aki éjjel ült le velem szemben a buszon egy ivócimborájával. Talán ötven éves lehetett. Borostás képű, beesett arcú kocsmatöltelék. Szakadt ruhákban, mocskos kezekkel, és egy tépett rózsaszín baseball sapkával. Az egész emberből – már ha lehet még annak nevezni – átható alkoholszag áradt. Büdös volt. Nagyon.

Tekintete üres volt. Nem láttam a szemében azt a csillogást, amit mindenki másnál igen. Mikor mosolyra húzta száját még elviselhetetlenebb bűz csapott elő sárgás-feketés rothadó fogai közül.

Elkeserítő látvány volt. Létezése értelmetlen, élete céltalan. Ő az életet nem napokban számolja, hanem egyik lerészegedéstől a másikig. Hogy van-e családja? Nem tudom. Lehet ő sem. Talán már nem is emlékszik rá mikor csókolta meg utoljára feleségét, arra viszont pontosan emlékszik, hogy tegnap is felpofozta, gyermekével együtt. Nem ő. Az alkohol. Ő már csak rabszolgája a mindenható folyadéknak, mely millió ember felett veszi át a hatalmat, és kacsintva hívogat minden egyes alkalommal, mikor kibontasz egy üveg sört. Hív. Téged akar. Le akar győzni. Irányítani akar téged, és megfosztani mindentől, ami fontos. Az alkohol egy féltékeny szerető. Azt akarja, hogy csak vele foglalkozz. Nem szerethetsz mást. Nem, még a feleséged sem. A gyermeked sem. Sőt! Gyűlölnöd kell őket. A barátaid már nem fontosak számodra. Nincs szükséged rájuk. Csak alkoholra. Csak rá. Ház sem kell. Semmi.

Csak döntsd magadba a mérget. Igen, méreg. Méghozzá rendkívül veszélyes.

És mi is ezt a mérget döntjük magunkba alkalomadtán. Igen, én is.

Paracelsus, a toxikológia atyja mondta egyszer: „Minden méreg, mindenben van méreg. Csak a mennyiség tesz valamit nem méreggé”

De az alkohol nem győzhet le mindenkit. Az a titok, hogy nem tölthettek együtt sok időt. Nem eshettek szerelembe. Nem ragaszkodhatsz hozzá. Mert akkor örökre az övé leszel, és senki másod nem lehet rajta kívül. Játszhatsz vele, hagyhatod, hogy néha elcsábítson, de sose feledd, ő csak egy szerető. Társ sosem lehet. Soha. Tölthetsz vele pár órát, akár az éjszakát is, hogy aztán reggel visszatérhess azokhoz, akik igazán fontosak neked. Mert ő nem az. Dionüszosz elkísérhet egy buliba, veletek lehet mikor a barátaiddal vagy, de a házadba soha ne engedd be, és ne hagyd, hogy ő irányítson.

Ő soha nem lehet a te istened, és az alkohol soha nem lehet a te társad. Ezt sose feledd.

Mikor éjjel egy kocsma vagy éjjelnappali előtt haladsz el, nézz végig a földön fetrengő szenvedőkön. Akik önmagukat pusztítják el, és akiket senki sem fog sajnálni. Még a családjuk sem. Akik mindenkinek csak fájdalmat és szenvedést okoznak a környezetükben, beleértve saját magukat is.

Ők Dionüszosz rabszolgái. Közéjük akarsz tartozni?